... hihetetlen. nagy közhely, de tényleg szalad az idő, és bizony tény az is, hogy a gyerekeken látjuk igazán.
Sami szülinapja után be kellett jelölni egy havi lebontású naptárban Máténak, hogy mikor lesz az ő szülinapja. A napot bekarikáztuk (jún. 23.), a buli napjához pedig tortát rajzoltam (jún. 24.). Minden nap x-elte az épp aktuális napot, és nagyon örült, ahogy közeledtünk a nagy naphoz. Eddig a szódásautó volt a mérce (szombatonként jön), de most áttértünk a naptárra, és ez így nagyon klassz volt.
Pár ovis barátot hívtunk a buliba, hisz neki már kell a gyerektársaság, én pedig versennyel készültem nekik ismét (tavaly is).
Szombaton, amikor mentünk a boltba, örömmel újságolta mindenkinek, akivel csak találkoztunk, hogy neki ma van ám a szülinapja. Várta a vendégeket, és hiába mondtam neki el a nap folyamán, hogy a buli csak holnap lesz, mindig megjegyezte, hogy de neki ma van a szülinapja. Sokadik magyarázatra beletörődött, és szomorúan megkérdezte, hogy ajándékot sem kap akkor ma?
Drága életem, úgy megesett rajt a szívem ... Marika mama lett a megmentő, aki megígérte, hogy szombaton megköszönti, mert vasárnap Sopronba mentek, és kérdéses volt, mikor érnek oda a buliba. Tőlünk meg ugye a trambulint kapták szülinapra közösen, de azért ici-pici toonz figurákat kapott szombaton., Amilyen kicsik a figurák, olyan nagy volt az öröme, és azóta többször le kellett vele ülni csatázni, vagy épp figurákat röptetni (ez a Lacira várt). 13 bábuja van, szembe kell egymással állítani őket és pöckölni ... ezzel elgyőzni az ellenfelet. Akár kinder-figurákkal is lehetne (nem összerakósakkal) ezt játszani, de ugye mindig kitalálnak valami újat ...
Vasárnap tűkön ült egész nap ... én meg délelőtt főztem, közben meg készülődtem (sütiket előbb megsütöttem, ebben a kánikulában nem akartam semmilyen krémeset, így száraz lett: sajtos tallér és húsdarálós keksz, ill. a torta és a tortatészta-maradékból csináltam kókuszgolyót): tojást főztem a szendvicsre, uborkát szeltem, Zsolti füvet vágott, teraszt rendezte.
A gyerekek délutáni alvásakor csináltam a tortára a fondantot (eredetileg Máté sünis tortát szeretett volna, de végül rábeszéltem egy trakisra), díszítettük a teraszt. persze amikor az embernek minden perce be van táblázva, tuti beüt valami baj ... délelőtt a fűnyíró tolórésze adta meg magát, délután kiderült, hogy az asztal, amit anyuéktól akartunk lehozni, nem fér be a kocsiba. És bár ezek nem nagy dolgok, csak csúszik miattuk az ember. Így a hajmosásom 3/4 4-re csúszott (4-re vártuk a vendégeket), és a szendviccsel sem készültem el időben ... de mivel nem idegeneket hívtunk, így a barátnőm, aki először érkezett a kisfiával, szívesen ebállt segíteni nekem :) -Zsolti időközben elment focizni . mondván utolsó meccs, megígérte ...persze pipa voltam, hisz a gyerek szülinapja mégiscsak fontosabb kellene hogy legyen ... de nem hiányzott, hisz a gyerekekről szólt ez a nap, a felnőttek meg feltalálták magukat.
Miután mindenki megérkezett, és kiderült, hogy mást ne várjunk, összegyűjtöttem a gyerekeket és kezdődhetett a verseny. Nem voltak nagy versenyszámok, de úgy gondolom, a fiúknak tetszett: diógyűjtés, vödörbe dobás, kirakó, függőleges karikába dobás, csokievő verseny volt, a végén pedig horgásztak -ez már nem a verseny része volt. Focisak is, hisz mégiscsak fiúk.
Ők voltak a versenyzők: Máté, Sami, Zsombi, Mink Kristóf, Pajor Kristóf.
Lacika nem volt, mert az apja után mentek a kórházba, Csabi pedig nem akart átjönni.
Viszont csatlakozott hozzájuk a szomszédból Ákos és Áron, akik ugyan nem voltak hivatalosak, de sokszor át szoktak jönni,mindig kéretőznek, miért mondtam volna nekik, hogy ne jöjjenek. Igaz a versenyben nem vettek részt, segítőnek fogtam be őket, és a diógyűjtésen kívül ők is csinálták a feladatokat, csak oklevelet nem kaptak a végén, viszont a mindenkinek járó pez-cukorkát igen :) Nem tettek panaszt ... (oklevél előre gyártott volt).
Verseny után, de eredményhirdetés előtt érkezett a torta: először a trakis gyertyával, tűzijátékkal, majd az Anita puncs tortája, amin a csurgatott csoki most nem össze vissza, hanem pókemberesre ment. Mondanom sem kell, hogy a fiúknak a trakis torta is tetszett, de a pókemberes mégiscsak pókemberes, pedig abszolút nem volt nagy pluszmeló, de mégis mekkora örömet tudott okozni ...
Mindenki kapott, evett ... nagyon finom volt. a puncsos és a csokis is. Most más recept alapján csináltam, mint Mátéét. az is finom volt, de ez még finomabb. Viszont a fondant alá Máté krémje jobb volt, ezen jobban csúszott a fondant, de lehet, hogy ez a meleg miatt vagy a több krém miatt volt.
Mostani csokitorta tésztája innen, a krémje pedig innen van. érdemes kipróbálni annak, aki finomat akar enni.
Volt foci, ugrálás, kiscsoportos játék a verseny után, szerintem jól érezték magukat.
Viszont nem mehetek el külön megemlítés nélkül a csokievő verseny mellett: leültettem őket, a kisasztalra szalvétát tettünk, majd mindenki kibontotta és maga elé tette a csokit. Kezeket hátra, és rajt! Kép is készült, a hangulat mindent vitt. A lelkesedés, az öröm, a csokis fogacskák, a hatalmasra tátott szájak a végén. A legédesebb mégis Samu volt ... ő nem nyerni akart, csak egyszerűen megenni a csokit a szabályok szerint. A kis hátratett kezét addig nem tette előre, amíg nem mondtam neki, hogy most már nyugodtan megfoghatja ... de akkor sem fogta meg :) a nagyok már rég sehol sem voltak, rég végeztek, de ő csak ette szakadatlan, harapás, felnézés, komótos rágás :) Olyan cuki volt ... kár, hogy a képek ezt nem tudják visszaadni teljesen.
Eredmény:
1: Mink Kristóf
2. Zsombi-Pajor Kristóf holtversenyben
3. Máté
4. Sami (aki nem is vett részt minden versenyben, mert a triciklizés fontosabb volt)
Pepcsi is nagyon jól elvolt egész délután, semmi gond nem volt vele, evett, ivott, mászott, homokozott, triciklizett ... mi mást akarhatott volna ... esetleg engem, mert engem maga közelében nemigen látott :)
Fél nyolc körül elszállingóztak a vendégek, mi még elpakoltunk.
A tortára a Marika mamáék is megérkeztek, úgyhogy csak a verseny egy részéről maradtak le. Csabiék is megjelentek este negyed 9-kor egy kis csokival, cserébe kaptak fincsi tortát ...
Így zajlott le a legnagyobb gyermekem 6. szülinapja.
Isten éltessen nagyon sokáig kicsim!
2012. június 25., hétfő
2012. június 21., csütörtök
Letapadás
Múlt héten volt aktuális a gyerekorvos havi jövetele a faluba. Petit vittem, egy éves kora miatt, Samit pedig azért, mert a szeptemberi látogatásunkkor visszahívást kért. Igaz, hogy februárra, de ez kitolódott, mivel kórházban voltam Pepcsivel, aztán nem jött, majd mi nem mentünk. Most viszont mentünk. Annyira utálom, hogy épp alvásidőben van a rendelési ideje ... Pepcsit elaltattam előbb, majd 10-re mentünk. Hát, épp elcsíptük, már épp indult volna tovább, de az ajtóból visszafordult (annyira nem lehet kiszámítani, fél 10-re szoktunk menni, de 10 előtt nem szokott megérkezni. Gondoltam, mire megvizsgálja az összes babát, mi is odaérünk.
Pepcsivel semmi gond nem volt, Samunak pedig a golyóival nincs semmi teendő, szóval azzal, ami miatt mentünk, nincs gond. Viszont gondoltam, rákérdezek a kukac hátrahúzásra, mert a múltkor azt mondta, hogy arról szobatisztává válás után váltunk szót, addig, ne foglalkozzak vele. Most már bőven szobatiszta Sami, viszont a fütyijét nem tudtam hátrahúzni, le volt tapadva neki. Doki is erre jutott, és mivel nem volt nála érzéstelenítő krém, így abban maradtunk, hogy bemegyünk a kórházba a gyerekambulanciára. Kedden.
Tegnap el is utaztunk Siófokra, doki viszont épp nem volt ... viszont volt egy nagyon kedves fiatal doktornő, aki megvizsgálta Samit, majd felhívta az urológiát, hogy megcsinálják-e neki ott, hogy emiatt ne kelljen még egyszer felutaznunk. Urológián szintén egy nagyon kedves doki volt, aki megvizsgálta a kukacot, majd bekente érzéstelenítő kenőccsel. 20 percet várnunk kellett, hogy hasson, majd gombos szondával lefejtette a tapadást. Nem volt fél perc az egész.
Felhívta a doki a figyelmemet, hogy fájni fog neki, naponta egyszer hátra kell húzni és betadint csepegtetni rá, majd visszahúzni, de ez nagyon nem fog tetszeni a lurkónak, de muszáj, nehogy visszatapadjon, és ne gyulladjon be.
Nem volt semmi gond tegnap délután, nem mondta egyszer sem, hogy fájna, pisilt is rendesen és bővel. Viszont este 7 óra körül, pisilés után sírva fakadt, hogy nagyon fáj a fütyije. Csak bújt hozzám, keservesen sírt, és mondogatta: fáj, fáj, fáj.
Este, fürdés után, mikor hátrahúztam neki, és betadinoztam, nagyon sírt, küzdött ellene. Nagyon sajnáltam, majd a szívem szakadt meg, és kb. fél órán keresztül nem is hagyta abba a sírást. Nagyon csíphette neki. Éjszaka jól aludt, viszont reggeli pisilés után megint sírva fakadt, hogy fáj neki. Nem sírt sokáig, 1-2 percig, és nem is olyan keservesen, mint este. Napközben egy-kétszer kezdett kicsit nyafogni, hogy fáj neki, aztán délután nem mert elmenni pisilni, mert fájni fog, viszont mivel délben egy csomó dinnyét megevett, nagyon kellett neki. Nem is tudta rendesen tartani, amerre ment, csöpögött neki, és csak mondta: megint bepisiltem. Mondtam neki, hogy menjen el wc-re, nem fog fájni. Bilibe pisilt, jó sokat, és tényleg nem fájt neki. A pisilés utána sem. Este viszont küzdött a hátrahúzás és csöppentés ellen, nagyon sírt (már előre), de utána nagyon gyorsan megnyugodott, nem volt egy perc, bár az ölembe tovább üldögélt. Azt, hogy mikor gyógyul meg, nem is tudom, ma hányszor kérdezte a drágaságom ...
Remélem, holnap még kevésbé fog neki fájni, bár el tudom képzelni, milyen fájdalmas lehet szegénynek, ha macerálom ...
Urológus szerint kicsit szűk a fityma is, egy év múlva megnézné újra, és ha akkor is úgy látja, műtét kell. Reménykedem, hogy erre nem lesz szükség, mert utána megint ilyen kínokat kell kiállni, ha nem nagyobbakat ... és ettől szeretném megkímélni.
Csütörtökön már nem fájt neki a pisiléskor, és hátrahúzáskor is csak kb. 1 percig sírt utána. Na meg közben ...de azt meg is tudom érteni.
Pepcsivel semmi gond nem volt, Samunak pedig a golyóival nincs semmi teendő, szóval azzal, ami miatt mentünk, nincs gond. Viszont gondoltam, rákérdezek a kukac hátrahúzásra, mert a múltkor azt mondta, hogy arról szobatisztává válás után váltunk szót, addig, ne foglalkozzak vele. Most már bőven szobatiszta Sami, viszont a fütyijét nem tudtam hátrahúzni, le volt tapadva neki. Doki is erre jutott, és mivel nem volt nála érzéstelenítő krém, így abban maradtunk, hogy bemegyünk a kórházba a gyerekambulanciára. Kedden.
Tegnap el is utaztunk Siófokra, doki viszont épp nem volt ... viszont volt egy nagyon kedves fiatal doktornő, aki megvizsgálta Samit, majd felhívta az urológiát, hogy megcsinálják-e neki ott, hogy emiatt ne kelljen még egyszer felutaznunk. Urológián szintén egy nagyon kedves doki volt, aki megvizsgálta a kukacot, majd bekente érzéstelenítő kenőccsel. 20 percet várnunk kellett, hogy hasson, majd gombos szondával lefejtette a tapadást. Nem volt fél perc az egész.
Felhívta a doki a figyelmemet, hogy fájni fog neki, naponta egyszer hátra kell húzni és betadint csepegtetni rá, majd visszahúzni, de ez nagyon nem fog tetszeni a lurkónak, de muszáj, nehogy visszatapadjon, és ne gyulladjon be.
Nem volt semmi gond tegnap délután, nem mondta egyszer sem, hogy fájna, pisilt is rendesen és bővel. Viszont este 7 óra körül, pisilés után sírva fakadt, hogy nagyon fáj a fütyije. Csak bújt hozzám, keservesen sírt, és mondogatta: fáj, fáj, fáj.
Este, fürdés után, mikor hátrahúztam neki, és betadinoztam, nagyon sírt, küzdött ellene. Nagyon sajnáltam, majd a szívem szakadt meg, és kb. fél órán keresztül nem is hagyta abba a sírást. Nagyon csíphette neki. Éjszaka jól aludt, viszont reggeli pisilés után megint sírva fakadt, hogy fáj neki. Nem sírt sokáig, 1-2 percig, és nem is olyan keservesen, mint este. Napközben egy-kétszer kezdett kicsit nyafogni, hogy fáj neki, aztán délután nem mert elmenni pisilni, mert fájni fog, viszont mivel délben egy csomó dinnyét megevett, nagyon kellett neki. Nem is tudta rendesen tartani, amerre ment, csöpögött neki, és csak mondta: megint bepisiltem. Mondtam neki, hogy menjen el wc-re, nem fog fájni. Bilibe pisilt, jó sokat, és tényleg nem fájt neki. A pisilés utána sem. Este viszont küzdött a hátrahúzás és csöppentés ellen, nagyon sírt (már előre), de utána nagyon gyorsan megnyugodott, nem volt egy perc, bár az ölembe tovább üldögélt. Azt, hogy mikor gyógyul meg, nem is tudom, ma hányszor kérdezte a drágaságom ...
Remélem, holnap még kevésbé fog neki fájni, bár el tudom képzelni, milyen fájdalmas lehet szegénynek, ha macerálom ...
Urológus szerint kicsit szűk a fityma is, egy év múlva megnézné újra, és ha akkor is úgy látja, műtét kell. Reménykedem, hogy erre nem lesz szükség, mert utána megint ilyen kínokat kell kiállni, ha nem nagyobbakat ... és ettől szeretném megkímélni.
Csütörtökön már nem fájt neki a pisiléskor, és hátrahúzáskor is csak kb. 1 percig sírt utána. Na meg közben ...de azt meg is tudom érteni.
Budapesti kiruccanás
Tavaly ősszel, amikor a pesti rokonok anyuéknál voltak látogatóban, addig rágták a fülünket, míg megígértük, hogy valamikor elmegyünk hozzájuk. Egyeztettünk egy júniusi hétvégét, amikor elvileg nincs 40 fok kánikula, de azért már jó idő van, és felkerekedtünk. Júniusi hétvégét szerettünk volna, mert meg szerettük volna látogatni a Hajógyári szigeten rendezett gyerekszigetet. Immár 3. alkalommal.
Jún. 15-16-17 lettek a kiválasztott napok. Tervezgettem előtte (mert én biza olyan tervezgetős vagyok), programok után kutakodtam a gyerekeknek. Mert nekik kell a program, nem mehetünk úgy rokonlátogatóba, hogy egész nap náluk lógunk ... unatkoznának a gyerekek, le kell őket foglalni. A tervekbe az alvásidőket is be kellett kalkulálni: Pepcsi kettőt, Sami egyet alszik egy nap. Szóval nem volt egyszerű menet, de péntek reggel felkerekedtünk.
Fél 9-kor indultunk, útközben tankoltunk, vettünk autópálya-matricát, Pepcsi pedig közben elaludt. Fiúk jól elvoltak, beszélgettek, zenét hallgattunk, majd fél 10 körül megérkeztünk az első állomásunkra: Új Buda Center, Elevenpark -Magyarország legnagyobb beltéri játszóháza.
Gyerekek lelkesedése óriási volt, szaladgáltak erre-arra, ide-oda kaptak, ugráltak, bicikliztek, másztak, csúszdáztak, lövöldöztek, csocsóztak. Nagyon jól érezték magukat. Voltak kedvencek, de nem próbáltak ki mindent. Egész nap ellettek volna, de Pepcsi-Samci alvásidejére egy autóút volt betervezve. Pepcsi is elvolt, mászott, szállították, és volt egy piciknek kialakított rész, ahol tényleg kedvére mászhatott. Mátéval még csúszott is egyet egy picike csúszdán. A képek, azt hiszem magukért beszélnek, és minden öröm, boldogság leolvasható a gyerkőcök arcáról. Főleg Samcinak ért végig fülig a szája, de ő alapban is vigyorgós, de Máté sem panaszkodhat.
Elevenparkos képek itt.
Alvásidőben autóztunk, mentünk a Repülőgép emlékparkba. Nem aludtak el egyből, úgyhogy nem lett végülis nagy alvás egyik gyereknek sem, de mégsem volt semmi nyafogás a kevés alvás miatt. Minden kiállított repülőt, járművet megnéztünk, amire fel lehetett szállni, felmásztak/felmásztunk, ill. még olyanra is, amire nem lehetett volna, de épp takarításban voltak, így olyan gépek is nyitva voltak, és volt melléjük feljáró állítva, amire egyébként nem lehet felmenni. Samu és Máté az apjukkal és egy alkalmazottal egyik pilótafülkébe is bementek, bár Sami hamar lelépett, de Máténak nagyon tetszett. Amit lehetett, kipróbált, beült a pilóta ülésbe, megfogta a kormányt, húzta-tolta az instrukcióknak megfelelően :)
Repülős képek
A repülőktől a rokonokhoz indultunk, de elég korán volt még, így beugrottunk Maglódon az Auchanba. 6 körül értünk Rákoscsabára. Megmutatták a helyünket és a házukat, ami igazán nyugis részen van, és nagyon szép, és hatalmas.
Vacsi, zuhany, és alvás. Nem kellett nagyon altatni őket, kidőltek maguktól. És jól aludtak ... a gyerekek. Az apjuk és én kevésbé, de valamennyit mindenki aludt.
Szombat reggel 1/4 9-kor indultunk a Hajógyári szigetre. Kb egy órás volt az út, főleg, hogy rábíztuk magunkat a telefon-navigációra, ami nem a 0-áson, és nem is az Árpád-hídon vitt minket a szigetre, hanem a 0-ás után az M3-asról bevitt a Margit-hídig ... nem kerültünk olyan sokat, de mégis. időben odaértünk így is, hisz a gyereksziget programok csak 10-től vannak, viszont tavaly is nagyon sok autó volt, mire odaértünk, így most korábban akartunk kiérni, amiatt, hogy legyen árnyékos parkolónk (lett is, épp ott, ahol tavaly), és a sziget nagy játszóterén úgyis el tudjuk ütni az időt. Így is lett. Vittem a srácoknak hosszú nadrágot a csúszdákhoz, mert tavaly úgy jártunk, hogy beszereztünk pár horzsolást a csúszda és a bőr találkozása végett :) Fiúk nagyon élvezték, Pepcsinek viszont borult a napirendje, mert a kocsiban alváshoz korán volt, viszont a babakocsiban nem akart elaludni. Egy darabig bírta, aztán elvittem szopizni. Addig aludt, amíg szopott, de nem tudtam becsempészni többszöri próbálkozással sem a kocsijába, így hagytam, és mentünk tovább. Ez a kis kumás viszont elég volt ahhoz, hogy egy darabig bírja a kiképzést. Gyerekszigetre a rokonok fiatalabb generációja is velünk tartott egy darabig, de nekik nincs gyerekük, így felesleges is lett volna főniük a napon, így elbúcsúztak tőlünk. (aztán este 7 órakor, amikor visszaértünk hozzájuk, akkor derült ki, hogy mégiscsak maradtak, kutyabemutatót nézték, és épp előttünk értek haza :)).
Első utunk a Pöttyös hajóra vezetett, mint minden évben, de sajnos most is, mint minden évben, hosszú sor állt előtte. Apjukkal maradtak a fiúk, én pedig egy újabb altatás-próbálkozásra mentem Petivel. Idén új feladatok is voltak a pöttyös hajón: mocsárjárás, karikadobás. Máté legjobban a hajóról lecsúszást várta, év közben is többször emlegette. Sami is lelkes volt, ő is csúszni akart. Igaz, a kis pöttöm alig látszott ki a csúszókötél ülőkéjéből ...
Máté a túró rudi készítést eddig egy évben sem próbálta ki, idén sem, de Sami kíváncsian figyelte és követte az utasításokat, és el is készült a saját túró rudija. Ami persze nem igazi túró rudi, de a lépések ugyanazok voltak, mint az igazi készítésekor :)
Yippi kalandpark volt a következő, amit teljesíteni akartak. Eddigre csatlakoztak hozzánk Szilviék (volt kollégám, barátnőm) a párjával és az ő Mátéjukkal. Amíg a fiúk Yippiztek, addig mi elmentünk a bébi-játszóházba a kicsikkel, hogy kedvükre kússzanak-másszanak. Máténak a sok pici labda tetszett a legjobban, nem is nagyon mozdult onnan, Peti viszont egy nagy pöttyös labdára csapott le, és azt hajkurászta. képek
Miután végeztek a nagyok, és megszerezték a hőn áhított Yippi italt (nem mintha eddig nem kaptak volna), enni mentünk. Evés közben vetődött fel, mi lenne, ha megszakítanánk a gyerekszigetes programot, és hajóznánk egyet a Dunán. Mindenképpen el akartunk menni a szigetről, hisz alvásidő volt, a vasúttörténeti parkban folytattuk volna a napot, de a fiúk szerettek volna hajózni, így azt választottuk. Nem bántuk meg. A szigettől nem messze volt a kikötő, ahol saját hajó/motorcsónak várt minket. Be kell valljam, kicsit tartottam tőle, nehogy baj legyen, beleessen egy gyerek, de az ülések elég mélyen voltak. Vízre eresztettek minket, majd elindultunk, lassan, aztán gyorsabban. Aztán még gyorsabban. párszor szóltam Zsoltinak, hogy fogja ám a gyerekeket, mert bizony a gyors menet eléggé félelmetes volt. A fiúknak viszont nagyon tetszett ... fülig ért a szájuk. Lementünk egészen a Lágymányosi hídig, aztán visszafordultunk. Dunai képek
A hajókázás után elbúcsúztunk Szilviéktől, Zsoltira ugyanis várt egy csoport, mi pedig visszatértünk kicsit a szigetre. 7-re értünk a szállásunkra.
Vasárnap fél 9 körül búcsúztunk a rokonoktól, megköszöntük a vendéglátást és indultunk. Az eredeti tervek szerint a vasárnap délelőtti program a tropikárium lett volna, de a fiúk a szombati kimaradt vasúttörténeti parkot választották. Kikapcsoltuk a navigációt, hisz ugyanarra kellett mennünk, mint előző nap, de úgy látszik, hogy egy alkalom nem alkalom, mert bizony nem jó helyen fordultunk le, így egy 15 km-es úttal toldottuk meg az eredeti 15 km-es szakaszt :( hát ez van: aki nem jó helyen fordul le, világot lát ... főleg, ha autópályáról autópályára tér, és visszaút nincs ...
Szóval egy kis kerülővel, de végül elértünk a vasúttörténeti parkhoz. 10-kor nyit, mi félre már ott voltunk, Pepcsi pedig a hosszabb út miatt aludt az autóban.
Nem tudom, mit írjak, hiába, fiaim vannak, nekik ilyen programok kellenek. Ez is nagyon tetszett nekik, az összes kiállított régi mozdonyra felszálltak, Sami mindet el is indította, csak utána volt hajlandó leszállni róla. Viszont mivel itt szabadabban volt, szaladt volna ide-oda, meleg is volt, kissé szófogadatlanok voltak ...
Ültünk a kisvasúton is: Máté, Sami, Pepcsi meg én, zsolti pedig fényképezett. Egy csomó mindenre felültek, felmásztak, mindent megnéztünk, majd indultunk haza. Vagyis egy Balcsit még beterveztünk hazafelére ... Az M0-áson mentünk, nem is gondoltam volna, hogy ilyen hosszú. csak az M7-es 60 km-re volt. húúú, durva. Samci és Peti viszont elaludtak, így nyugiban, nyűglődés nélkül értünk Fehérvárra, ahol egy kis szusszanásnyi Auchan-t még beterveztünk, addigra Samci már felkelt, és ahogy megálltunk, Peti is felébredt. Aztán folytattuk az utunkat, 4-re értünk Zamárdiba, ahol már vártak minket a gyerekek keresztszülei Zsomborral, a Balázsék a mamával. A víz nagyon jó volt, egyáltalán nem volt hideg, Peti is nagyon élvezte, Máté pedig igazi vízicsibe lett. Máté sokat volt a vízben, Sami és Peti kint homokozott, aztán ettek egy lángost, majd 1/4 8 körül indultunk haza.
Balcsis képek nincsenek, a gép a kocsiban maradt, de azt gondolom, nyáron még megyünk eleget a Balcsira, így majd bepótoljuk a Balatonos képeket.
Jó volt ez a programokkal teli hétvége, igaz, jól elfáradtunk, de sebaj, most pihenjük :)
maradék képek
Jún. 15-16-17 lettek a kiválasztott napok. Tervezgettem előtte (mert én biza olyan tervezgetős vagyok), programok után kutakodtam a gyerekeknek. Mert nekik kell a program, nem mehetünk úgy rokonlátogatóba, hogy egész nap náluk lógunk ... unatkoznának a gyerekek, le kell őket foglalni. A tervekbe az alvásidőket is be kellett kalkulálni: Pepcsi kettőt, Sami egyet alszik egy nap. Szóval nem volt egyszerű menet, de péntek reggel felkerekedtünk.
Fél 9-kor indultunk, útközben tankoltunk, vettünk autópálya-matricát, Pepcsi pedig közben elaludt. Fiúk jól elvoltak, beszélgettek, zenét hallgattunk, majd fél 10 körül megérkeztünk az első állomásunkra: Új Buda Center, Elevenpark -Magyarország legnagyobb beltéri játszóháza.
Gyerekek lelkesedése óriási volt, szaladgáltak erre-arra, ide-oda kaptak, ugráltak, bicikliztek, másztak, csúszdáztak, lövöldöztek, csocsóztak. Nagyon jól érezték magukat. Voltak kedvencek, de nem próbáltak ki mindent. Egész nap ellettek volna, de Pepcsi-Samci alvásidejére egy autóút volt betervezve. Pepcsi is elvolt, mászott, szállították, és volt egy piciknek kialakított rész, ahol tényleg kedvére mászhatott. Mátéval még csúszott is egyet egy picike csúszdán. A képek, azt hiszem magukért beszélnek, és minden öröm, boldogság leolvasható a gyerkőcök arcáról. Főleg Samcinak ért végig fülig a szája, de ő alapban is vigyorgós, de Máté sem panaszkodhat.
Elevenparkos képek itt.
Alvásidőben autóztunk, mentünk a Repülőgép emlékparkba. Nem aludtak el egyből, úgyhogy nem lett végülis nagy alvás egyik gyereknek sem, de mégsem volt semmi nyafogás a kevés alvás miatt. Minden kiállított repülőt, járművet megnéztünk, amire fel lehetett szállni, felmásztak/felmásztunk, ill. még olyanra is, amire nem lehetett volna, de épp takarításban voltak, így olyan gépek is nyitva voltak, és volt melléjük feljáró állítva, amire egyébként nem lehet felmenni. Samu és Máté az apjukkal és egy alkalmazottal egyik pilótafülkébe is bementek, bár Sami hamar lelépett, de Máténak nagyon tetszett. Amit lehetett, kipróbált, beült a pilóta ülésbe, megfogta a kormányt, húzta-tolta az instrukcióknak megfelelően :)
Repülős képek
A repülőktől a rokonokhoz indultunk, de elég korán volt még, így beugrottunk Maglódon az Auchanba. 6 körül értünk Rákoscsabára. Megmutatták a helyünket és a házukat, ami igazán nyugis részen van, és nagyon szép, és hatalmas.
Vacsi, zuhany, és alvás. Nem kellett nagyon altatni őket, kidőltek maguktól. És jól aludtak ... a gyerekek. Az apjuk és én kevésbé, de valamennyit mindenki aludt.
Szombat reggel 1/4 9-kor indultunk a Hajógyári szigetre. Kb egy órás volt az út, főleg, hogy rábíztuk magunkat a telefon-navigációra, ami nem a 0-áson, és nem is az Árpád-hídon vitt minket a szigetre, hanem a 0-ás után az M3-asról bevitt a Margit-hídig ... nem kerültünk olyan sokat, de mégis. időben odaértünk így is, hisz a gyereksziget programok csak 10-től vannak, viszont tavaly is nagyon sok autó volt, mire odaértünk, így most korábban akartunk kiérni, amiatt, hogy legyen árnyékos parkolónk (lett is, épp ott, ahol tavaly), és a sziget nagy játszóterén úgyis el tudjuk ütni az időt. Így is lett. Vittem a srácoknak hosszú nadrágot a csúszdákhoz, mert tavaly úgy jártunk, hogy beszereztünk pár horzsolást a csúszda és a bőr találkozása végett :) Fiúk nagyon élvezték, Pepcsinek viszont borult a napirendje, mert a kocsiban alváshoz korán volt, viszont a babakocsiban nem akart elaludni. Egy darabig bírta, aztán elvittem szopizni. Addig aludt, amíg szopott, de nem tudtam becsempészni többszöri próbálkozással sem a kocsijába, így hagytam, és mentünk tovább. Ez a kis kumás viszont elég volt ahhoz, hogy egy darabig bírja a kiképzést. Gyerekszigetre a rokonok fiatalabb generációja is velünk tartott egy darabig, de nekik nincs gyerekük, így felesleges is lett volna főniük a napon, így elbúcsúztak tőlünk. (aztán este 7 órakor, amikor visszaértünk hozzájuk, akkor derült ki, hogy mégiscsak maradtak, kutyabemutatót nézték, és épp előttünk értek haza :)).
Első utunk a Pöttyös hajóra vezetett, mint minden évben, de sajnos most is, mint minden évben, hosszú sor állt előtte. Apjukkal maradtak a fiúk, én pedig egy újabb altatás-próbálkozásra mentem Petivel. Idén új feladatok is voltak a pöttyös hajón: mocsárjárás, karikadobás. Máté legjobban a hajóról lecsúszást várta, év közben is többször emlegette. Sami is lelkes volt, ő is csúszni akart. Igaz, a kis pöttöm alig látszott ki a csúszókötél ülőkéjéből ...
Máté a túró rudi készítést eddig egy évben sem próbálta ki, idén sem, de Sami kíváncsian figyelte és követte az utasításokat, és el is készült a saját túró rudija. Ami persze nem igazi túró rudi, de a lépések ugyanazok voltak, mint az igazi készítésekor :)
Yippi kalandpark volt a következő, amit teljesíteni akartak. Eddigre csatlakoztak hozzánk Szilviék (volt kollégám, barátnőm) a párjával és az ő Mátéjukkal. Amíg a fiúk Yippiztek, addig mi elmentünk a bébi-játszóházba a kicsikkel, hogy kedvükre kússzanak-másszanak. Máténak a sok pici labda tetszett a legjobban, nem is nagyon mozdult onnan, Peti viszont egy nagy pöttyös labdára csapott le, és azt hajkurászta. képek
Miután végeztek a nagyok, és megszerezték a hőn áhított Yippi italt (nem mintha eddig nem kaptak volna), enni mentünk. Evés közben vetődött fel, mi lenne, ha megszakítanánk a gyerekszigetes programot, és hajóznánk egyet a Dunán. Mindenképpen el akartunk menni a szigetről, hisz alvásidő volt, a vasúttörténeti parkban folytattuk volna a napot, de a fiúk szerettek volna hajózni, így azt választottuk. Nem bántuk meg. A szigettől nem messze volt a kikötő, ahol saját hajó/motorcsónak várt minket. Be kell valljam, kicsit tartottam tőle, nehogy baj legyen, beleessen egy gyerek, de az ülések elég mélyen voltak. Vízre eresztettek minket, majd elindultunk, lassan, aztán gyorsabban. Aztán még gyorsabban. párszor szóltam Zsoltinak, hogy fogja ám a gyerekeket, mert bizony a gyors menet eléggé félelmetes volt. A fiúknak viszont nagyon tetszett ... fülig ért a szájuk. Lementünk egészen a Lágymányosi hídig, aztán visszafordultunk. Dunai képek
A hajókázás után elbúcsúztunk Szilviéktől, Zsoltira ugyanis várt egy csoport, mi pedig visszatértünk kicsit a szigetre. 7-re értünk a szállásunkra.
Vasárnap fél 9 körül búcsúztunk a rokonoktól, megköszöntük a vendéglátást és indultunk. Az eredeti tervek szerint a vasárnap délelőtti program a tropikárium lett volna, de a fiúk a szombati kimaradt vasúttörténeti parkot választották. Kikapcsoltuk a navigációt, hisz ugyanarra kellett mennünk, mint előző nap, de úgy látszik, hogy egy alkalom nem alkalom, mert bizony nem jó helyen fordultunk le, így egy 15 km-es úttal toldottuk meg az eredeti 15 km-es szakaszt :( hát ez van: aki nem jó helyen fordul le, világot lát ... főleg, ha autópályáról autópályára tér, és visszaút nincs ...
Szóval egy kis kerülővel, de végül elértünk a vasúttörténeti parkhoz. 10-kor nyit, mi félre már ott voltunk, Pepcsi pedig a hosszabb út miatt aludt az autóban.
Nem tudom, mit írjak, hiába, fiaim vannak, nekik ilyen programok kellenek. Ez is nagyon tetszett nekik, az összes kiállított régi mozdonyra felszálltak, Sami mindet el is indította, csak utána volt hajlandó leszállni róla. Viszont mivel itt szabadabban volt, szaladt volna ide-oda, meleg is volt, kissé szófogadatlanok voltak ...
Ültünk a kisvasúton is: Máté, Sami, Pepcsi meg én, zsolti pedig fényképezett. Egy csomó mindenre felültek, felmásztak, mindent megnéztünk, majd indultunk haza. Vagyis egy Balcsit még beterveztünk hazafelére ... Az M0-áson mentünk, nem is gondoltam volna, hogy ilyen hosszú. csak az M7-es 60 km-re volt. húúú, durva. Samci és Peti viszont elaludtak, így nyugiban, nyűglődés nélkül értünk Fehérvárra, ahol egy kis szusszanásnyi Auchan-t még beterveztünk, addigra Samci már felkelt, és ahogy megálltunk, Peti is felébredt. Aztán folytattuk az utunkat, 4-re értünk Zamárdiba, ahol már vártak minket a gyerekek keresztszülei Zsomborral, a Balázsék a mamával. A víz nagyon jó volt, egyáltalán nem volt hideg, Peti is nagyon élvezte, Máté pedig igazi vízicsibe lett. Máté sokat volt a vízben, Sami és Peti kint homokozott, aztán ettek egy lángost, majd 1/4 8 körül indultunk haza.
Balcsis képek nincsenek, a gép a kocsiban maradt, de azt gondolom, nyáron még megyünk eleget a Balcsira, így majd bepótoljuk a Balatonos képeket.
Jó volt ez a programokkal teli hétvége, igaz, jól elfáradtunk, de sebaj, most pihenjük :)
maradék képek
2012. június 18., hétfő
Döntés
Munka ...
Eredeti tervek szerint akkor szerettem volna visszamenni tanítani, amikor Pepcsi már betöltötte a 2. életévét. Ez április 10-diki időpont, utána úgy terveztem, hogy a szabadságaimat töltöm, majd a szeptemberi tanévkezdésnél készen állok. Máté is akkor lesz iskolás, és Peti októberben már 2,5 éves lesz, így oviba mehet.
Hiába, én már csak ilyen tervezgetős vagyok. Aztán vagy bejön, vagy nem. Hát most úgy néz ki, hogy nem.
Az történt ugyanis, hogy a tanító néni, aki helyettem volt, terhes lett, így a szeptembert már nem kezdi el. Ekkor kerültem én a képbe. Megkeresett az igazgatónő, elmondta, hogy mi a helyzet, és feltette a nagy kérdést: szeretnék-e ősszel munkába állni.
ismerős volt a helyzet, ugyanis amikor Sami volt alig több, mint egy éves, ez az eset akkor is lejátszódott (vagy egy nagyon hasonló), de akkor határozott nem volt a válaszom. hisz olyan kicsi volt Samci, és el sem tudtam akkor képzelni, hogy otthon hagyjam.
Most viszont kicsit mégis más a helyzet. Olyan régóta vagyok itthon (2009 jan), jól esne felnőttek között lenni, beszélgetni, és be kell valljam, ez idő alatt számtalanszor tanítottam álmomban. Biztosan nem véletlenül.
Itthon meg hánytuk-vetettük a dolgot, elmondtam a Zsoltinak, hogy mi a helyzet, ő azt mondta, ha akarok, menjek, és a mamát is megkérdeztük, hogy bevállalja-e Petit, ha elfogadom az ajánlatot.
A másik érvem, hogy ezt nem lenne jó kihagyni, az az volt, hogy milyen klassz lesz, hisz ez egy átmenet lesz az itthon töltött évek, és a végleges munkába állás között, mert most nem leszek teljes munkaidőben, hanem gyes mellett, heti kb. 15 órát, ami napi 3 óra, szóval egyáltalán nem vészes, és reményeim szerint őszre Pepcsi is már csak egyet fog aludni, addigra pedig hazaérek,és egyébként is elég sokat van a mamával, bár nem egyhuzamban 3 órát.
Részleteket még nagyon nem tudok, egyeztetés alatt, hogy pontosan milyen tárgyakat tanítok majd, az óraszám sem fix, de holnap kicsit pontosítunk, ha nem más, akkor amiatt, hogy lemondom a gyedet és igénylem a gyest.
Ennek a történetnek pedig még lesz folytatása.
Eredeti tervek szerint akkor szerettem volna visszamenni tanítani, amikor Pepcsi már betöltötte a 2. életévét. Ez április 10-diki időpont, utána úgy terveztem, hogy a szabadságaimat töltöm, majd a szeptemberi tanévkezdésnél készen állok. Máté is akkor lesz iskolás, és Peti októberben már 2,5 éves lesz, így oviba mehet.
Hiába, én már csak ilyen tervezgetős vagyok. Aztán vagy bejön, vagy nem. Hát most úgy néz ki, hogy nem.
Az történt ugyanis, hogy a tanító néni, aki helyettem volt, terhes lett, így a szeptembert már nem kezdi el. Ekkor kerültem én a képbe. Megkeresett az igazgatónő, elmondta, hogy mi a helyzet, és feltette a nagy kérdést: szeretnék-e ősszel munkába állni.
ismerős volt a helyzet, ugyanis amikor Sami volt alig több, mint egy éves, ez az eset akkor is lejátszódott (vagy egy nagyon hasonló), de akkor határozott nem volt a válaszom. hisz olyan kicsi volt Samci, és el sem tudtam akkor képzelni, hogy otthon hagyjam.
Most viszont kicsit mégis más a helyzet. Olyan régóta vagyok itthon (2009 jan), jól esne felnőttek között lenni, beszélgetni, és be kell valljam, ez idő alatt számtalanszor tanítottam álmomban. Biztosan nem véletlenül.
Itthon meg hánytuk-vetettük a dolgot, elmondtam a Zsoltinak, hogy mi a helyzet, ő azt mondta, ha akarok, menjek, és a mamát is megkérdeztük, hogy bevállalja-e Petit, ha elfogadom az ajánlatot.
A másik érvem, hogy ezt nem lenne jó kihagyni, az az volt, hogy milyen klassz lesz, hisz ez egy átmenet lesz az itthon töltött évek, és a végleges munkába állás között, mert most nem leszek teljes munkaidőben, hanem gyes mellett, heti kb. 15 órát, ami napi 3 óra, szóval egyáltalán nem vészes, és reményeim szerint őszre Pepcsi is már csak egyet fog aludni, addigra pedig hazaérek,és egyébként is elég sokat van a mamával, bár nem egyhuzamban 3 órát.
Részleteket még nagyon nem tudok, egyeztetés alatt, hogy pontosan milyen tárgyakat tanítok majd, az óraszám sem fix, de holnap kicsit pontosítunk, ha nem más, akkor amiatt, hogy lemondom a gyedet és igénylem a gyest.
Ennek a történetnek pedig még lesz folytatása.
2012. június 10., vasárnap
Siófoki kiruccanás és apával alvás
Pepcsinek az első.
Az egész magyarázat kicsit hosszú, a pénteki események miatt alakult így, hogy Peti délután apával aludt el. Eddig erre nem volt még példa, csakis én altattam.
Szóval így történt:
Péntek reggel elvittem a gyerekeket az oviba, majd a dédivel és Petivel elindultunk Siófokra. A dédit vittük a vesegondozóba. 10-től van rendelés, így mindig úgy indulunk, hogy Peti a délelőtti alvását a kocsiban ejtse meg. Tab fele mentünk, pár percet álltunk, ami Siófokig elaludt megint, de későn, csúszva. Dédit kiraktuk, mi pedig a Tesco felé vettük az irányt. Leparkoltam, de Pepi csak nem akart felébredni. Vártam egy darabig, aztán megcirógattam, hogy magához térjen (dédi vizsgálata sem tart olyan sokáig és a fiúkért is kellett menni az oviba, miután hazaértünk). Megszoptattam, majd hajrá ... jól viselte a vásárlást, majd összeszedtük a dédit és indultunk haza. Ekkor történt meg, hogy Pepcsi újra elaludt ... és ezzel borult a napi rendszerünk.
Nem lett volna ezzel különösebb baj, máskor is előfordult, hogy a második alvás előrébb csúszik, így viszont 6 körül 10-15 percre be szokott ájulni. Mivel azonban most nem aludt olyan nagyot hazafele, így gondoltam, 3 körül le tudom tenni. Ami azért lett volna fontos, mert 4-kor ovis ballagásra kellett a fiúkat visszavinni ...
Mondanom sem kell, 3/4 3-tól hiába altattam, be-bekumott ugyan, de nem tudtam letenni. Fél 4 után feladtam, gyorsan felöltöztettem a kis ovisaimat, én is felöltöztem, és úgy hagytam Petit az apjára, hogy próbálja meg elaltatni, vagy ha nem sikerül, tologassa babakocsiban és majd elalszik.
Lefeküdt vele, és igaz, hogy fél 5-kor, de sikerült elaltatnia.
Óriási lépés azután, hogy eddig csak velem (igaz, hogy már velem sem mindig szopi közben) aludt el. Rendszert még úgy gondolom, nem csinálunk belőle, mert eléggé időigényes, de idővel azért hozzászoktatjuk Petit is, hogy nem csak anyával lehet elaludni ...
Az egész magyarázat kicsit hosszú, a pénteki események miatt alakult így, hogy Peti délután apával aludt el. Eddig erre nem volt még példa, csakis én altattam.
Szóval így történt:
Péntek reggel elvittem a gyerekeket az oviba, majd a dédivel és Petivel elindultunk Siófokra. A dédit vittük a vesegondozóba. 10-től van rendelés, így mindig úgy indulunk, hogy Peti a délelőtti alvását a kocsiban ejtse meg. Tab fele mentünk, pár percet álltunk, ami Siófokig elaludt megint, de későn, csúszva. Dédit kiraktuk, mi pedig a Tesco felé vettük az irányt. Leparkoltam, de Pepi csak nem akart felébredni. Vártam egy darabig, aztán megcirógattam, hogy magához térjen (dédi vizsgálata sem tart olyan sokáig és a fiúkért is kellett menni az oviba, miután hazaértünk). Megszoptattam, majd hajrá ... jól viselte a vásárlást, majd összeszedtük a dédit és indultunk haza. Ekkor történt meg, hogy Pepcsi újra elaludt ... és ezzel borult a napi rendszerünk.
Nem lett volna ezzel különösebb baj, máskor is előfordult, hogy a második alvás előrébb csúszik, így viszont 6 körül 10-15 percre be szokott ájulni. Mivel azonban most nem aludt olyan nagyot hazafele, így gondoltam, 3 körül le tudom tenni. Ami azért lett volna fontos, mert 4-kor ovis ballagásra kellett a fiúkat visszavinni ...
Mondanom sem kell, 3/4 3-tól hiába altattam, be-bekumott ugyan, de nem tudtam letenni. Fél 4 után feladtam, gyorsan felöltöztettem a kis ovisaimat, én is felöltöztem, és úgy hagytam Petit az apjára, hogy próbálja meg elaltatni, vagy ha nem sikerül, tologassa babakocsiban és majd elalszik.
Lefeküdt vele, és igaz, hogy fél 5-kor, de sikerült elaltatnia.
Óriási lépés azután, hogy eddig csak velem (igaz, hogy már velem sem mindig szopi közben) aludt el. Rendszert még úgy gondolom, nem csinálunk belőle, mert eléggé időigényes, de idővel azért hozzászoktatjuk Petit is, hogy nem csak anyával lehet elaludni ...
2012. június 7., csütörtök
Szörpök
Eddig nem nagyon volt jellemző, hogy szörpöt csináltam volna. A gyerekek itthon általában vizet isznak, néha üdítőt (alkalmakkor, vagy ha vendég van nálunk).
Idén viszont elhatároztam magam, hogy csinálok szörpöt is.
A bodzával kezdtem. Vera mama udvarában van bodza, Samcival szedtünk 30-35 kisebb-nagyobb virágot, itthon megmostam, összeszeltem a citromot, tettem rá vizet, és állni hagytam. A recept Timitől származik.
Aztán leszűrtem, tettem bele egy kevés tartósítószert, na meg cukrot, és kész is volt a finom bodzaszörp. Ami talán eléggé sokáig ki fogja húzni, hiszen Samci és én isszuk csak, és én is nagyon ritkán. Máténak nem ízlik sajnos.
A második körben meggyszörpöt csináltam. Úgy döntöttem, hogy idén nem lesz meggylekvár, az előző kísérlet nem sikerült túl jól, rajtam kívül pedig senki nem ette. Zsolti nem lekváros, Máténak meg a sárgabarack a mindene.
Szóval szörp készült a nagyon finom, édes, bordó meggyből, amit anyuék szomszédjának kertjében szedtünk (van engedély, hisz csak nyaraló :)). 2 vödörrel lett, mind2 fiúval szedtem egy-egy vödröt. Máté nagy lelkesen szedte a fán, ő már tud kapaszkodni, Samci pedig lelkesen rakosgatta a vödörbe, amit én leszedtem és a kezébe adtam. Persze a fára őt is fel kellett tenni, ha csak egy pillanatra is, és üldögélni, nem meggyet szedni :)
A meggyszörp receptje is Timitől származik, és bár szalicilt írt, nekem nem volt itthon, így ebbe is nátrium-benzoát került.
Kicsit macerásabb volt az elkészítése, mint a bodzának: megmosni, kimagozni, turmixolni, csöpögtetni sokáig. A csöpögtetés okozta a legnagyobb problémát, mert először apránként akartam a textilpelusba rakni, de csak jól beitta, csöpögni nem akart rendesen. Aztán Timi leírta a frankót: ki kell teríteni az edényre a pelust, bele a meggyet, aztán összekötni, fellógatni. Na így mindjárt egyszerűbb lett, és igaz, hogy szépen lassan, de kicsöpögött. Ekkor ment bele a tartósítószer és a cukor, majd üvegekbe került, és most a kamrában vár a sorsára.
Szörp nem fog több készülni, viszont a nyár folyamán muszáj lesz eperlekvárt és sárgabaracklekvárt főznöm, hisz nagyon megcsappant a lekvárkészlet, tán pár üveggel van már csak összesen.
Idén viszont elhatároztam magam, hogy csinálok szörpöt is.
A bodzával kezdtem. Vera mama udvarában van bodza, Samcival szedtünk 30-35 kisebb-nagyobb virágot, itthon megmostam, összeszeltem a citromot, tettem rá vizet, és állni hagytam. A recept Timitől származik.
Aztán leszűrtem, tettem bele egy kevés tartósítószert, na meg cukrot, és kész is volt a finom bodzaszörp. Ami talán eléggé sokáig ki fogja húzni, hiszen Samci és én isszuk csak, és én is nagyon ritkán. Máténak nem ízlik sajnos.
A második körben meggyszörpöt csináltam. Úgy döntöttem, hogy idén nem lesz meggylekvár, az előző kísérlet nem sikerült túl jól, rajtam kívül pedig senki nem ette. Zsolti nem lekváros, Máténak meg a sárgabarack a mindene.
Szóval szörp készült a nagyon finom, édes, bordó meggyből, amit anyuék szomszédjának kertjében szedtünk (van engedély, hisz csak nyaraló :)). 2 vödörrel lett, mind2 fiúval szedtem egy-egy vödröt. Máté nagy lelkesen szedte a fán, ő már tud kapaszkodni, Samci pedig lelkesen rakosgatta a vödörbe, amit én leszedtem és a kezébe adtam. Persze a fára őt is fel kellett tenni, ha csak egy pillanatra is, és üldögélni, nem meggyet szedni :)
A meggyszörp receptje is Timitől származik, és bár szalicilt írt, nekem nem volt itthon, így ebbe is nátrium-benzoát került.
Kicsit macerásabb volt az elkészítése, mint a bodzának: megmosni, kimagozni, turmixolni, csöpögtetni sokáig. A csöpögtetés okozta a legnagyobb problémát, mert először apránként akartam a textilpelusba rakni, de csak jól beitta, csöpögni nem akart rendesen. Aztán Timi leírta a frankót: ki kell teríteni az edényre a pelust, bele a meggyet, aztán összekötni, fellógatni. Na így mindjárt egyszerűbb lett, és igaz, hogy szépen lassan, de kicsöpögött. Ekkor ment bele a tartósítószer és a cukor, majd üvegekbe került, és most a kamrában vár a sorsára.
Szörp nem fog több készülni, viszont a nyár folyamán muszáj lesz eperlekvárt és sárgabaracklekvárt főznöm, hisz nagyon megcsappant a lekvárkészlet, tán pár üveggel van már csak összesen.
2012. június 2., szombat
Ez is eljött ...
Samci január közepe óta jár oviba, immár bő 4 hónapja. Imád járni, semmi gond nem volt vele az első pillanattól kezdve. Soha nem sírt, hogy menni kell, vagy hogy ott kell maradni, hisz maga akart menni, ő szeretett volna maradni, pedig még 3 éves sem volt.
Gyereknapkor össze voltak nyitva a nagyokkal, szabadon mehettek a másik csoportba is. Ekkor volt először, hogy amikor mentem érte, azzal fogadott, hogy ő sírt. "Mikor jön értem az én anyukám?" kérdezgette.
Kedden, amikor mentünk az oviban, nagyon be akartak menni a boltba. Mondtam nekik, hogy most nem megyünk be, majd én bemegyek Petivel hazafelé. Amikor az oviba értünk, Pepcsi nyűgös volt, nem tettem le, viszont Samci nem akarta átvenni egyedül a cipőjét. Máté segített neki, ám amikor a dadus hívta, hogy menjen be a csoportba, elbújt a hátam mögé, hogy ő velem jön ... Klári néni felvette, de nagyon sírt szegény ... hiába mondtam, hogy majd bemegyünk a boltba együtt, amikor megyünk haza, nem segített. Sírva hagytam ott ... hát ez is eljött. Gondoltam, hogy lesz ilyen, de sokkal hamarabbra számítottam. Remélem, hogy csak átmeneti volt, és csak arról szólt, hogy nagyon szeretett volna valamit a boltban, mert reggeli sírás azóta nem fordult elő, viszont napközbeni anya-keresés, és hogy "mikor jön értem az anyukám" egy kis sírással tegnap is volt ...
Gyereknapkor össze voltak nyitva a nagyokkal, szabadon mehettek a másik csoportba is. Ekkor volt először, hogy amikor mentem érte, azzal fogadott, hogy ő sírt. "Mikor jön értem az én anyukám?" kérdezgette.
Kedden, amikor mentünk az oviban, nagyon be akartak menni a boltba. Mondtam nekik, hogy most nem megyünk be, majd én bemegyek Petivel hazafelé. Amikor az oviba értünk, Pepcsi nyűgös volt, nem tettem le, viszont Samci nem akarta átvenni egyedül a cipőjét. Máté segített neki, ám amikor a dadus hívta, hogy menjen be a csoportba, elbújt a hátam mögé, hogy ő velem jön ... Klári néni felvette, de nagyon sírt szegény ... hiába mondtam, hogy majd bemegyünk a boltba együtt, amikor megyünk haza, nem segített. Sírva hagytam ott ... hát ez is eljött. Gondoltam, hogy lesz ilyen, de sokkal hamarabbra számítottam. Remélem, hogy csak átmeneti volt, és csak arról szólt, hogy nagyon szeretett volna valamit a boltban, mert reggeli sírás azóta nem fordult elő, viszont napközbeni anya-keresés, és hogy "mikor jön értem az anyukám" egy kis sírással tegnap is volt ...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)