Tegnap nagyon akartak menni valahova. Leginkább a Balatonra, de nekem nem volt ehhez kedvem, ezért rábeszéltem őket, hogy menjünk inkább Boglárra, nézzük meg a Gömb-kilátót, és keressük meg a nyár elején megnyílt bob- és kalandpályát.
Miután mindenki felkelt, elindultunk (Pepcsi maradt a mamával). Én sem jártam soha a kilátóban, ezért meglepő volt számomra, hogy pedig milyen közel jártam hozzá. Ott parkoltunk ugyanis, ahol középiskolás koromban a kollégiumok közötti sportversenyeket tartották. Onnan pedig csak egy köpés volt a kilátó és a kalandpark.
Először a bobhoz mentünk. Szerencsénkre nem voltak sokan, nem is kellett sorba állni. (később többen lettek, és előző nap is hosszú sor kígyózott) 6 gyerek és 6 felnőtt jegyet vettünk, ami nem volt igazán gazdaságos. Jövőre már jobb lesz, hisz 8 éves kortól mehetnek a gyerekek egyedül, nem kell Máté mellé kíséret. Na nem mintha bárkinek is nehezére esett volna menni velük, de így elég drága volt. Máté már bobozott Balatonfűzfőn többször is, emlegette is többször, Saminak ez volt az első. Tetszett nekik, mondanom sem kell.
A csúszásról itt is készül kép, amiről lehet csináltatni képet, kulcstartót, egérpadot, hűtőmágnest, stb. Máté kulcstartót kért, Sami képet. Aztán ittak egyet, majd felsétáltunk a Gömb- kilátóhoz. Nagyszerű kilátás nyílt a Balatonra, a gyerekek meg szaladgáltak fent. Tetszett nekem is, mert domb tetején van, maga a kilátó nem túl magas, elég széles, nem félelmetes. Amikor Egerben voltunk, ott is egy dombtetőn levő kilátóba mentünk fel, de az eléggé félelmetes volt. Sok lépcsőn mentünk fel, magas volt, keskenyebb, és fából készült. Ez stabilabb volt, úgyhogy én is nyugodtan sétáltam fent.
Visszafele nem ugyanazon úton mentünk, volt egy kikövezett gyalogút a bobok felett, között. A kötélpálya volt a következő állomásunk, ami nagyon klassz. A gyerekpálya is nagyon változatos, hosszú, bebarangolható, a nagy részén a gyerek kísérhető. Ez Samunál volt fontosabb, Máté tud menni egyedül is, Saminak viszont kellett a tanács, a segítség. Zsolti kísérte Samut, én meg fényképeztem.
Nagy lelkesen mentek végig, egy órás jegyet vettem (lehet 2 órásat is), de ez most elég volt, hisz vásárolni is akartunk, és Zsolti dolgozni is ment még este.
Itt is szerencsénk volt, mert pár kisgyerekkel együtt indulhattak, épp egy csoportot sikerült megelőznünk. A fiúknak a legjobban a kötélpálya azon része tetszett, ahol csúszni lehetett (3 egymás utáni rész volt ilyen). A mászófalra már nem volt Samcinak ereje. Na majd legközelebb. A kötélpálya mellett van egy klassz játszótér is, ami ingyenes, de ide már nem volt időnk benézni. A szórólapon Íjászat is szerepelt, de azt idén még biztosan nem valósítják meg, tudtuk meg a kötélpályás beöltözködés közben -Máté nagy bánatára.
Legközelebb én is úgy készülök, hogy felmerészkedem a felnőtt pályára. Még nem voltam ilyenen, de érzek magamban annyi erőt, hogy kipróbáljam, bár Máté szerint úgysem tudom, mert félős vagyok. Félek a magasságtól. Na majd kiderül.
A felnőtt pálya egyébként a gyerek pálya felett van, 2 szintes, és ahogy néztük, vannak elég húzós részei is. De próba szerencse!
Szórakozás után még beugrottunk vásárolni, aztán mentünk gyorsan haza, hogy Zsolti elérje a buszt. Épp kiszámítottuk :)
Klassz volt, úgy gondolom, ide biztosan vissza fogunk térni, mert közel van, és a gyerekeknek élmény. Olyan lesz ez, mint Patca ... vágynak vissza.
A készült képeket a linkre kattintva lehet megnézni.
2013. július 27., szombat
2013. július 21., vasárnap
Flex! Családi nap
Szombaton a Zsolti munkahelye családi napot rendezett. A gyerekek nagyon várták, amikor az apjuk elsorolta a programokat, nagyon lelkesek lettek. Ugrálóvárazni imádnak, Saminak ,mindig minden program bejön, Máté pedig az íjászatot várta nagyon.
Főzni is lehetett, legalább 5 fős csapatok nevezhettek, és nem a vándorfakanál volt a cél. A cég minden csapatnak biztosított tűzifát, hagymát, húst. Emiatt Zsolti már a hajnali busszal bement, mi pedig 3/4 9 után indultunk el. Eredetileg délután szoktunk menni, de milyen jól tettük, hogy most így döntöttünk! Persze amikor beértünk, akkor már a parkolóban alig volt hely (köszönhetően a sok főzőnek), és szórakozni vágyók is voltak, de a terület nagy volt, és alig kellett várni egy-egy játékra, programra.
Beléptető rendszer volt, a dolgozó nevét megadva kerestek meg minket a papíron, és karszalagot kaptunk, hogy később is vissza tudjunk térni. Ez pedig jó volt, mert aludni hazavittem a gyerekeket. Utána meg mentünk vissza.
Odaérkezés után a srácokat megcsodálták apa munkatársai (nemigen találkoztak még), majd elindultunk felfedező körútra. Mit találunk, hol találjuk címmel.
Tényleg nagyon sok minden volt, ami a kicsiket, nagyobbakat, felnőtteket szórakoztatta. Mindenki talált kedvére valót, és nem is tudtunk mindent kipróbálni azok közül sem, maik érdekelték őket. A legnagyobb tesztelő Sami volt, ő mindenre vevő, szereti az újdonságokat, lelkes. Máté a pár kiválasztotthoz ment vissza többször, nem is próbált ki annyi mindent, mint Samu, aztán este 7-kor, mikor indultunk és pakolni kezdtek a rendezvényszervezők is, akkor siránkozott, hogy ő még itt sem, meg ott sem volt. Pepcsi is klasszul elvolt, őt felváltva őriztük, a kisebbek, de főleg Máté szabadabbra volt engedve. Samira meg rá-ránéztünk, és a megbeszélt helyen várt, amíg vissza nem mentünk (ha épp a 3 gyerek közt szaladgáltam)
És akkor mi minden volt? Először azokat sorolom, amik kimaradtak a programjainkból: a legfájóbb ezek közül a hőlégballonozás volt (10-15 méter fel, aztán vissza), ami az időjárás, a szél miatt maradt el. Máté nagyon várta, és fel is mentem volna vele meg Samuval :(
A Lézerfegyverrel harcolás nem érdekelte őket, ki sem próbálták. Idő hiányában a csocsó is elmaradt, pedig 4 asztalon is lehetett játszani, szóval a lehetőség megvolt. Ha mit lehet tenni, ha más jobban érdekli őket?
Volt még asztrológus, grafológus, karikaturista (aki leginkább portrékat rajzolt - ezt jó lett volna beiktatni, de ugye 3 gyerek van. Választani hogyan, együtt meg nagyon sok, nem bírnak annyit kevés mozgással ülni). És volt egy egészségsátor is, ahol állapotfelmérés történt.
Felnőttek focizhattak, röpizhettek és nekik volt felállítva az élő csocsó is. Az utóbbira beneveztek egy meccsre Zsoltiék is, ezt kép is bizonyítja.
Most pedig, amiket kipróbáltak a fiúk:
Máté nagy kedvence a hőn áhított és várva várt íjászat volt, ahol többször megfordult a nap folyamán, és egyre ügyesebb is lett. A képek a legelső próbálkozásról készültek róla. Máté mászott még falat (nem volt benne a magassággal szembeni nagy küzdőszellem), ugrálóvárazott, óriás-Jengázott, végigment a kisebb kalandpályán (most annyira nem tetszett neki, vágyott vissza az íjászathoz), és társasjátékozott az elején.
Peti nagy kedvence a kicsiknek való ugrálóvár volt, ahol nem is nagyon ugrált, hanem folyamatosan mászott fel és csúszott le az ugrálóból induló csúszdán. Aztán szaladt vissza az bejárathoz. Ez volt a sláger. De játszott a felállított babakonyhában, tolta a vonatot és a babakocsit, és a kis asztalokhoz is leült játszani. Neki lett volna még egy helyszín, ahol szobahinta, hintaló, kiscsúszda volt, de délelőtt ez kimaradt, délután pedig amikor bevittem volna, nagyon sokan voltak. Azonban lett Verdás csillámtetkója a kis lábán :)
Ő volt a legmobilabb, vele jártuk és néztük meg a nagyobb tesókat, hogy épp mit csinálnak, hogy fényképezni is tudjunk (itt vannak a képek). Sami sem maradt teljesen egyedül többnyire, csak nagyon kis időre lett magára hagyva a sorban álláskor pl.
Samu szintén szerzett csillámtetkót, kettőt is, de még őt sem lehetett rábeszélni az arcfestésre. (Mátét még a csillámtetkóra sem)
Samcikám ugrált a nagyoknak és a kicsiknek való ugrálóvárban, játszott társassal, mászott a mászófalon (egy kis segítséggel, de a legtetejéig (benne megvolt az akarat, ami Mátéból hiányzott), ugrált többször a gumiköteles trambulinon és gokartozott az apjával (2 személyessel, benzinmotorossal).
(Máté a trambulin és a gokart hiányát nehezményezte a végén. De a sort kivárni lusta volt.)
Samcikám ment volt a kötélpályán is, de nem érte el a 120 centi minimumszintet. Még nyújtózkodva is hiányzott bő 10 centi. Láttam rajta, hogy szomorú, de végignéztük Máté körét, és azért közben hajtogatta, hogy ezt ő is meg tudná csinálni. Ami lehetséges is, a gondot az okozná, hogy nem tudna kapaszkodni, mert nem érné el a kötelet.
Készült rólunk családi emlékkép, és én is kaptam egy csillámtetkót. Tombolán sajnos nem nyertünk, pedig nagyon jó nyeremények voltak, többnyire elektromos háztartási gépek, kisebbek, nagyobbak, vásárlási utalványok, telefon, tablet, szódakészítő. Bárminek örültünk volna ... de a szerencsénk még várat magára.
Fél 8 előtt indultam haza a 3 gyerekkel, Zsolti még maradt pakolni, aztán az esti busszal érkezett.
Jól éreztük magunkat ezen a napon, mindenki élményekkel telve ment aludni.
Már most várják a következő alkalmat!
Főzni is lehetett, legalább 5 fős csapatok nevezhettek, és nem a vándorfakanál volt a cél. A cég minden csapatnak biztosított tűzifát, hagymát, húst. Emiatt Zsolti már a hajnali busszal bement, mi pedig 3/4 9 után indultunk el. Eredetileg délután szoktunk menni, de milyen jól tettük, hogy most így döntöttünk! Persze amikor beértünk, akkor már a parkolóban alig volt hely (köszönhetően a sok főzőnek), és szórakozni vágyók is voltak, de a terület nagy volt, és alig kellett várni egy-egy játékra, programra.
Beléptető rendszer volt, a dolgozó nevét megadva kerestek meg minket a papíron, és karszalagot kaptunk, hogy később is vissza tudjunk térni. Ez pedig jó volt, mert aludni hazavittem a gyerekeket. Utána meg mentünk vissza.
Odaérkezés után a srácokat megcsodálták apa munkatársai (nemigen találkoztak még), majd elindultunk felfedező körútra. Mit találunk, hol találjuk címmel.
Tényleg nagyon sok minden volt, ami a kicsiket, nagyobbakat, felnőtteket szórakoztatta. Mindenki talált kedvére valót, és nem is tudtunk mindent kipróbálni azok közül sem, maik érdekelték őket. A legnagyobb tesztelő Sami volt, ő mindenre vevő, szereti az újdonságokat, lelkes. Máté a pár kiválasztotthoz ment vissza többször, nem is próbált ki annyi mindent, mint Samu, aztán este 7-kor, mikor indultunk és pakolni kezdtek a rendezvényszervezők is, akkor siránkozott, hogy ő még itt sem, meg ott sem volt. Pepcsi is klasszul elvolt, őt felváltva őriztük, a kisebbek, de főleg Máté szabadabbra volt engedve. Samira meg rá-ránéztünk, és a megbeszélt helyen várt, amíg vissza nem mentünk (ha épp a 3 gyerek közt szaladgáltam)
És akkor mi minden volt? Először azokat sorolom, amik kimaradtak a programjainkból: a legfájóbb ezek közül a hőlégballonozás volt (10-15 méter fel, aztán vissza), ami az időjárás, a szél miatt maradt el. Máté nagyon várta, és fel is mentem volna vele meg Samuval :(
A Lézerfegyverrel harcolás nem érdekelte őket, ki sem próbálták. Idő hiányában a csocsó is elmaradt, pedig 4 asztalon is lehetett játszani, szóval a lehetőség megvolt. Ha mit lehet tenni, ha más jobban érdekli őket?
Volt még asztrológus, grafológus, karikaturista (aki leginkább portrékat rajzolt - ezt jó lett volna beiktatni, de ugye 3 gyerek van. Választani hogyan, együtt meg nagyon sok, nem bírnak annyit kevés mozgással ülni). És volt egy egészségsátor is, ahol állapotfelmérés történt.
Felnőttek focizhattak, röpizhettek és nekik volt felállítva az élő csocsó is. Az utóbbira beneveztek egy meccsre Zsoltiék is, ezt kép is bizonyítja.
Most pedig, amiket kipróbáltak a fiúk:
Máté nagy kedvence a hőn áhított és várva várt íjászat volt, ahol többször megfordult a nap folyamán, és egyre ügyesebb is lett. A képek a legelső próbálkozásról készültek róla. Máté mászott még falat (nem volt benne a magassággal szembeni nagy küzdőszellem), ugrálóvárazott, óriás-Jengázott, végigment a kisebb kalandpályán (most annyira nem tetszett neki, vágyott vissza az íjászathoz), és társasjátékozott az elején.
Peti nagy kedvence a kicsiknek való ugrálóvár volt, ahol nem is nagyon ugrált, hanem folyamatosan mászott fel és csúszott le az ugrálóból induló csúszdán. Aztán szaladt vissza az bejárathoz. Ez volt a sláger. De játszott a felállított babakonyhában, tolta a vonatot és a babakocsit, és a kis asztalokhoz is leült játszani. Neki lett volna még egy helyszín, ahol szobahinta, hintaló, kiscsúszda volt, de délelőtt ez kimaradt, délután pedig amikor bevittem volna, nagyon sokan voltak. Azonban lett Verdás csillámtetkója a kis lábán :)
Ő volt a legmobilabb, vele jártuk és néztük meg a nagyobb tesókat, hogy épp mit csinálnak, hogy fényképezni is tudjunk (itt vannak a képek). Sami sem maradt teljesen egyedül többnyire, csak nagyon kis időre lett magára hagyva a sorban álláskor pl.
Samu szintén szerzett csillámtetkót, kettőt is, de még őt sem lehetett rábeszélni az arcfestésre. (Mátét még a csillámtetkóra sem)
Samcikám ugrált a nagyoknak és a kicsiknek való ugrálóvárban, játszott társassal, mászott a mászófalon (egy kis segítséggel, de a legtetejéig (benne megvolt az akarat, ami Mátéból hiányzott), ugrált többször a gumiköteles trambulinon és gokartozott az apjával (2 személyessel, benzinmotorossal).
(Máté a trambulin és a gokart hiányát nehezményezte a végén. De a sort kivárni lusta volt.)
Samcikám ment volt a kötélpályán is, de nem érte el a 120 centi minimumszintet. Még nyújtózkodva is hiányzott bő 10 centi. Láttam rajta, hogy szomorú, de végignéztük Máté körét, és azért közben hajtogatta, hogy ezt ő is meg tudná csinálni. Ami lehetséges is, a gondot az okozná, hogy nem tudna kapaszkodni, mert nem érné el a kötelet.
Készült rólunk családi emlékkép, és én is kaptam egy csillámtetkót. Tombolán sajnos nem nyertünk, pedig nagyon jó nyeremények voltak, többnyire elektromos háztartási gépek, kisebbek, nagyobbak, vásárlási utalványok, telefon, tablet, szódakészítő. Bárminek örültünk volna ... de a szerencsénk még várat magára.
Fél 8 előtt indultam haza a 3 gyerekkel, Zsolti még maradt pakolni, aztán az esti busszal érkezett.
Jól éreztük magunkat ezen a napon, mindenki élményekkel telve ment aludni.
Már most várják a következő alkalmat!
2013. július 19., péntek
Egy kis kirándulás
Képeket nézegetve jutott eszembe, hogy vittem magammal a fényképezőt, készültek is képek, ide mégsem írtam róla.
Még 7-én a falunap utáni vasárnapon, a Marika mamánál voltunk, ott is aludtak. Anyu kitalálta miután felkeltek, hogy menjünk ki a szőlőhöz, mert már érik a körte.
Sami lelkes, őt nem kellett győzködni, Pepinek meg vittem a babakocsit, ha elfáradna. De Máté nagyon lusta gyalogolni, viszont nagyon szereti a körtét, így belement, hogy elinduljunk. Nem jutottunk sokáig, amikor már nekiállt rinyálni, hogy jobb lett volna, ha a mamánál marad, de azért csak tette egyik lábát a másik után.
Útközben megnéztük a falunap maradványait a pályán, aztán egy búzamezőnél fényképeztem le őket. A út másik oldalán meg kukoricatábla volt, ahova szívesen bementek. Mentek volna még beljebb is lelkesen, de magasabb volt tőlük, féltem, hogy elkeverednek. Szóval csak addig bóklásztak, amíg színt láttam belőlük.
Sétáltunk, beszélgettünk, tájban gyönyörködtünk, szarvasmarhákat néztünk, és útközben -idén először- sárgabarackot ettünk (Én többet, aminek miután hazaértünk, meg is lett a böjtje - pedig olyan jól esett).
Nem tudom, mennyi idő alatt értünk ki, de kiértünk. Tény, hogy nincs közel, gyerekkoromban én is nagyon utáltam kisétálni, annál jobban kistraktorral kimenni.
Pechünkre a mama nem jó kulcsot hozott magával, így nem tudtunk bemenni a pincébe, de a körte tényleg érett volt, leszedtük mindet, Máté is lelkesen ette. Pihentünk kicsit, majd szedtünk napraforgót - nem is gondoltam, hogy a napraforgónak ilyen vastag és erős a szára.
Majd hazafelé indultunk. Mivel a körtével telt kosár nehezebb volt, mint Pepi, és Pepcsinek még lába is van, így helyet cseréltek. Peti sétált (nagyon ügyesen, egy panasz nélkül), a kosár meg belekerült a babakocsiba. Könnyebb volt így.
Útközben egy kis nyári zápor elért minket, de találtunk menedéket, ahol meg tudtuk húzni magunkat (az út mellett épp úgy nőtt a fa, hogy nem áztunk az úton). Kivártuk a végét, majd mentünk tovább.
A mamánál pihentünk még egy kicsit, aztán indultunk tovább haza.
Többször is elmehetnénk sétálni, igazi kikapcsolódás volt.
Még 7-én a falunap utáni vasárnapon, a Marika mamánál voltunk, ott is aludtak. Anyu kitalálta miután felkeltek, hogy menjünk ki a szőlőhöz, mert már érik a körte.
Sami lelkes, őt nem kellett győzködni, Pepinek meg vittem a babakocsit, ha elfáradna. De Máté nagyon lusta gyalogolni, viszont nagyon szereti a körtét, így belement, hogy elinduljunk. Nem jutottunk sokáig, amikor már nekiállt rinyálni, hogy jobb lett volna, ha a mamánál marad, de azért csak tette egyik lábát a másik után.
Útközben megnéztük a falunap maradványait a pályán, aztán egy búzamezőnél fényképeztem le őket. A út másik oldalán meg kukoricatábla volt, ahova szívesen bementek. Mentek volna még beljebb is lelkesen, de magasabb volt tőlük, féltem, hogy elkeverednek. Szóval csak addig bóklásztak, amíg színt láttam belőlük.
Sétáltunk, beszélgettünk, tájban gyönyörködtünk, szarvasmarhákat néztünk, és útközben -idén először- sárgabarackot ettünk (Én többet, aminek miután hazaértünk, meg is lett a böjtje - pedig olyan jól esett).
Nem tudom, mennyi idő alatt értünk ki, de kiértünk. Tény, hogy nincs közel, gyerekkoromban én is nagyon utáltam kisétálni, annál jobban kistraktorral kimenni.
Pechünkre a mama nem jó kulcsot hozott magával, így nem tudtunk bemenni a pincébe, de a körte tényleg érett volt, leszedtük mindet, Máté is lelkesen ette. Pihentünk kicsit, majd szedtünk napraforgót - nem is gondoltam, hogy a napraforgónak ilyen vastag és erős a szára.
Majd hazafelé indultunk. Mivel a körtével telt kosár nehezebb volt, mint Pepi, és Pepcsinek még lába is van, így helyet cseréltek. Peti sétált (nagyon ügyesen, egy panasz nélkül), a kosár meg belekerült a babakocsiba. Könnyebb volt így.
Útközben egy kis nyári zápor elért minket, de találtunk menedéket, ahol meg tudtuk húzni magunkat (az út mellett épp úgy nőtt a fa, hogy nem áztunk az úton). Kivártuk a végét, majd mentünk tovább.
A mamánál pihentünk még egy kicsit, aztán indultunk tovább haza.
Többször is elmehetnénk sétálni, igazi kikapcsolódás volt.
Végre Balaton!
Már július 17.-e volt, és mi még nem voltunk idén a Balatonon. Közel van, szeretünk menni. A gyerekek is.
Meleg, sőt, kánikula is volt már idén nyáron. Mégsem voltunk, és ennek az oka pedig a kocsi. Vagyis annak hiánya.
(Kis kitérő:
Még iskola volt, amikor megadta magát a szervója. Lehetett ugyan vezetni, de marha nehezen. Hosszú távon, közúton még csak-csak, de pl. városban lavírozni vele, vagy parkolni, vagy ahhoz bekanyarodni már nem az én kezeimnek való volt. Szakszervizben, szerelőnél járt vele a Zsolti, de nem sok jóval biztatták. Egészen pontosan kormányműcserével, több százezerért. Nem tetszett az ötlet ...
Aztán Bszárszón talált egy szervóra specializálódott szerelőt, aki megtalálta a bajt. Közben viszont pár napra külföldre ment, majd a tervezett 1-2 nap helyett több, mint egy hetet kellett nála hagyni a kocsit, mert megjavította a talált hibát, de úgy sem volt jó. Aztán valami panelt kellett cserélni, akkor meg nem állt vissza kanyarodás után egyenesbe a kormány. Szóval vártunk. És megérte, mert csak hazakerült a kocsi, és a pénztárcánknak sem fájt annyira, mint a kormányműcsere lett volna.)
A szomszédban nyaraló Bercivel diskurált Máté, és a fiúk megegyeztek, hogyha ők mennek a Balcsira, akkor mi is megyünk belük (utolsó napjaik egyikén). Persze ez nem jött össze (mert az oviban épp aznap volt vezető-óvónő választás, aminek lebonyolítására én is ki lettem jelölve), de meg lett nekik ígérve, hogy hamarosan elmegyünk. Csakhogy ez nem olyan egyszerű, mert Zsolti megint 4 műszakban dolgozik, szombaton pedig Flex-es családi nap lesz.
Úgyhogy amikor hazaért szerdán délután, rögtön letámadták, hogy menjünk el a Balatonra most rögtön!
Amíg evett, gyorsan összepakoltunk, és indultunk is. Nagyon örültek, teljesen be voltak zsongva.
Zamárdiba, a Bábel-vízicsúszdás strandra szoktunk menni. Odaértünk, átöltöztek és vártak. Amíg mindenki elkészült, kipróbálták az új csúszdát a játszótéren (mindig a játszótér közelében telepszünk le :)). Aztán irány a víz!
Ami meglepően hideg volt (bár hamar megszoktuk), és a hidegség mellett a nagyobb meglepetést az igencsak magas vízállás okozta. Máté lelkesen belevetette magát a habokba, vízipisztolyozott az apjával. Én Pepcsit vittem, neki nagyon tetszett, ahogy a talpát, majd egyre feljebb nyaldossa a víz. Kis biztatás után örömmel ült bele az úszógumijába.
A nagyobb gondot Samci okozta, akinek hideg is volt a víz (bár ezt még leküzdötte volna) , de nem ért le a lába, és hiába volt rajta karúszó, nem érezte magát biztonságban. Úgyhogy vagy rajtam, vagy az apján csüngött, kapaszkodott, és sírdogált. Egy kis bentlét után kiszaladtam, lefényképeztem őket, aztán Samit kivittem. Kint már virgoncabb volt ...
Máté és Pepcsi még bent maradtak a Zsoltival egy kicsit. Miután mindenki kijött és megszárítkozott, a gyerekek játszottak egy kicsit: csúszdáztak, hintáztak, homokoztak. Aztán ettek egy lángost (vagy egy részét) és folytatták a játékot. A kicsik nem, de Máté még vissza szeretett volna menni a vízbe. Meglepődtem, ő eddig nem volt ilyen vízicsibe, bent is bátran sétálgatott, látszott rajta, hogy élvezi. Ő már biztonságban érezte magát - lába is leért, karúszója is volt. Persze kisebb korában ő sem volt ilyen bátor: volt, hogy karúszóban, mentőmellényben ült a gumimatrac tetején :)
Másodszorra bevitték a gumimatracot is, amit előtte Máté lelkesen felpumpált, de valahol lyukas volt, így hamar kihozta.
Később megcsodálták a nagy vízicsúszdát, amiről Máté csúszni szeretett volna. És bár az van kiírva, hogy 6 éves kor alatt csak szülői felügyelettel használható (ő már 7 éves, de nem tud úszni), megegyeztünk, hogy majd jövőre kipróbálhatja (elsőben tanulnak majd úszni). Az apjával együtt lecsúszhatott volna, és meg vártam volna a medencében, de ezért az ötletért Zsolti nem lelkesedett, és Máté is beletörődött, hogy nem csúszhat.
Szépen lassan csomagoltunk és elindultunk haza. Itthon még kaptak egy fagyit (kapnak máskor is, gyakori vendégek vagyunk a fagyizóban, és épp útba is esik bárhová megyünk- na annyiszor azért nem kapnak), és utána élményekkel telve fekhettek le a fürdés után.
Azért Mátéban is felmerült -mint szerintem minden gyerekben-, hogy miért is kell megfürdenünk, hiszem most fürödtünk :)
Képek
Meleg, sőt, kánikula is volt már idén nyáron. Mégsem voltunk, és ennek az oka pedig a kocsi. Vagyis annak hiánya.
(Kis kitérő:
Még iskola volt, amikor megadta magát a szervója. Lehetett ugyan vezetni, de marha nehezen. Hosszú távon, közúton még csak-csak, de pl. városban lavírozni vele, vagy parkolni, vagy ahhoz bekanyarodni már nem az én kezeimnek való volt. Szakszervizben, szerelőnél járt vele a Zsolti, de nem sok jóval biztatták. Egészen pontosan kormányműcserével, több százezerért. Nem tetszett az ötlet ...
Aztán Bszárszón talált egy szervóra specializálódott szerelőt, aki megtalálta a bajt. Közben viszont pár napra külföldre ment, majd a tervezett 1-2 nap helyett több, mint egy hetet kellett nála hagyni a kocsit, mert megjavította a talált hibát, de úgy sem volt jó. Aztán valami panelt kellett cserélni, akkor meg nem állt vissza kanyarodás után egyenesbe a kormány. Szóval vártunk. És megérte, mert csak hazakerült a kocsi, és a pénztárcánknak sem fájt annyira, mint a kormányműcsere lett volna.)
A szomszédban nyaraló Bercivel diskurált Máté, és a fiúk megegyeztek, hogyha ők mennek a Balcsira, akkor mi is megyünk belük (utolsó napjaik egyikén). Persze ez nem jött össze (mert az oviban épp aznap volt vezető-óvónő választás, aminek lebonyolítására én is ki lettem jelölve), de meg lett nekik ígérve, hogy hamarosan elmegyünk. Csakhogy ez nem olyan egyszerű, mert Zsolti megint 4 műszakban dolgozik, szombaton pedig Flex-es családi nap lesz.
Úgyhogy amikor hazaért szerdán délután, rögtön letámadták, hogy menjünk el a Balatonra most rögtön!
Amíg evett, gyorsan összepakoltunk, és indultunk is. Nagyon örültek, teljesen be voltak zsongva.
Zamárdiba, a Bábel-vízicsúszdás strandra szoktunk menni. Odaértünk, átöltöztek és vártak. Amíg mindenki elkészült, kipróbálták az új csúszdát a játszótéren (mindig a játszótér közelében telepszünk le :)). Aztán irány a víz!
Ami meglepően hideg volt (bár hamar megszoktuk), és a hidegség mellett a nagyobb meglepetést az igencsak magas vízállás okozta. Máté lelkesen belevetette magát a habokba, vízipisztolyozott az apjával. Én Pepcsit vittem, neki nagyon tetszett, ahogy a talpát, majd egyre feljebb nyaldossa a víz. Kis biztatás után örömmel ült bele az úszógumijába.
A nagyobb gondot Samci okozta, akinek hideg is volt a víz (bár ezt még leküzdötte volna) , de nem ért le a lába, és hiába volt rajta karúszó, nem érezte magát biztonságban. Úgyhogy vagy rajtam, vagy az apján csüngött, kapaszkodott, és sírdogált. Egy kis bentlét után kiszaladtam, lefényképeztem őket, aztán Samit kivittem. Kint már virgoncabb volt ...
Máté és Pepcsi még bent maradtak a Zsoltival egy kicsit. Miután mindenki kijött és megszárítkozott, a gyerekek játszottak egy kicsit: csúszdáztak, hintáztak, homokoztak. Aztán ettek egy lángost (vagy egy részét) és folytatták a játékot. A kicsik nem, de Máté még vissza szeretett volna menni a vízbe. Meglepődtem, ő eddig nem volt ilyen vízicsibe, bent is bátran sétálgatott, látszott rajta, hogy élvezi. Ő már biztonságban érezte magát - lába is leért, karúszója is volt. Persze kisebb korában ő sem volt ilyen bátor: volt, hogy karúszóban, mentőmellényben ült a gumimatrac tetején :)
Másodszorra bevitték a gumimatracot is, amit előtte Máté lelkesen felpumpált, de valahol lyukas volt, így hamar kihozta.
Később megcsodálták a nagy vízicsúszdát, amiről Máté csúszni szeretett volna. És bár az van kiírva, hogy 6 éves kor alatt csak szülői felügyelettel használható (ő már 7 éves, de nem tud úszni), megegyeztünk, hogy majd jövőre kipróbálhatja (elsőben tanulnak majd úszni). Az apjával együtt lecsúszhatott volna, és meg vártam volna a medencében, de ezért az ötletért Zsolti nem lelkesedett, és Máté is beletörődött, hogy nem csúszhat.
Szépen lassan csomagoltunk és elindultunk haza. Itthon még kaptak egy fagyit (kapnak máskor is, gyakori vendégek vagyunk a fagyizóban, és épp útba is esik bárhová megyünk- na annyiszor azért nem kapnak), és utána élményekkel telve fekhettek le a fürdés után.
Azért Mátéban is felmerült -mint szerintem minden gyerekben-, hogy miért is kell megfürdenünk, hiszem most fürödtünk :)
Képek
2013. július 18., csütörtök
Nyári barátok
Mert az én fiaimnak ilyenek is vannak.
A szomszédunkban nem laknak állandóan, egy család nyaralója, amely nyáron (tavasszal és ősszel rövidebb időkre) fogadja a gazdáit. Rita, a nagymama leginkább a fiával és annak barátnőjével szokott érkezni, de a lánya és az ő családja is évek óta visszatérő nyaraló.
Istvánékat Sophie nevű kutyusuk miatt várják nagyon a gyerekek .főleg Samu szeret vele játszani.
Annáékat pedig a két kissrác miatt. Marci Samuval, Berci pedig Mátéval egykorú. Tavaly majdnem egész nyáron lent voltak, és az elmúlt év alatt is többször hallottam Máté szájából, hogy mikor fognak végre jönni? Szóval nem felejtik el őket a nyár elmúltával.
Amikor idén megjelentek, nagy volt az öröm, és ahogy beálltak az udvarba, az én fiaim, mint valami fogadóbizottság, rögtön letámadták őket ... Máté el is vonult Bercivel megbeszélni a komolyabb dolgokat.
2 hétig voltak, tegnap elmentek, de még visszatérnek a nyáron, a fiúk nagy boldogságára.
(Attila orvos, ő most volt velük, legközelebb nem valószínű, hogy jön, de Anna hegedűművész, aki Szegeden a szimfonikus zenekarban játszik, és neki is van nyári szünet).
Ugyan sokszor elmentek napközben a Balatonra fürdeni, bringázni, kirándulni (és vendégeik is voltak többször 1-2 napra -ekkor nem zavartuk őket) de késő délután, kora este tudtak együtt bandázni a fiúk. Nagyon jó volt látni, hogy mennyire jól elvannak együtt, Máté is érezhetően többet volt kint, mert ugye ha van társaság, csak úgy szalad az idő.
Csabi is átjött szinte minden nap (2. szomszéd, Mátétól fiatalabb egy évvel), így nőtt a bandatagok száma. Labdáztak, fogócskáztak, állatbegyűjtőset vagy mit játszottak, puskáztak, vízipisztolyoztak, locsoló alatt futkároztak. Feltalálták magukat.
Samu pedig a közös sütögetés várta mindig nagyon lelkesen. Persze nélkülük is mindig szeretne kint kolbászt sütni, de közösen még jobb. 2-szer hívtuk őket mi, és kétszer is mentünk hozzájuk.
Samu volt mindig a nagy segítség, aki segített készülődni, kipakolni, vagy éppen vékony fát lehozni a kertből (az ágfák oda lettek borítva).
Mozgalmasan telt ez a két hét, élménydúsan, és azt hiszem, ez a legtöbb, amit egy gyerek kívánhat. Élményeket, bandázást, gyerekekkel együtt játszást.
Várjuk vissza még őket!
Képek
A szomszédunkban nem laknak állandóan, egy család nyaralója, amely nyáron (tavasszal és ősszel rövidebb időkre) fogadja a gazdáit. Rita, a nagymama leginkább a fiával és annak barátnőjével szokott érkezni, de a lánya és az ő családja is évek óta visszatérő nyaraló.
Istvánékat Sophie nevű kutyusuk miatt várják nagyon a gyerekek .főleg Samu szeret vele játszani.
Annáékat pedig a két kissrác miatt. Marci Samuval, Berci pedig Mátéval egykorú. Tavaly majdnem egész nyáron lent voltak, és az elmúlt év alatt is többször hallottam Máté szájából, hogy mikor fognak végre jönni? Szóval nem felejtik el őket a nyár elmúltával.
Amikor idén megjelentek, nagy volt az öröm, és ahogy beálltak az udvarba, az én fiaim, mint valami fogadóbizottság, rögtön letámadták őket ... Máté el is vonult Bercivel megbeszélni a komolyabb dolgokat.
2 hétig voltak, tegnap elmentek, de még visszatérnek a nyáron, a fiúk nagy boldogságára.
(Attila orvos, ő most volt velük, legközelebb nem valószínű, hogy jön, de Anna hegedűművész, aki Szegeden a szimfonikus zenekarban játszik, és neki is van nyári szünet).
Ugyan sokszor elmentek napközben a Balatonra fürdeni, bringázni, kirándulni (és vendégeik is voltak többször 1-2 napra -ekkor nem zavartuk őket) de késő délután, kora este tudtak együtt bandázni a fiúk. Nagyon jó volt látni, hogy mennyire jól elvannak együtt, Máté is érezhetően többet volt kint, mert ugye ha van társaság, csak úgy szalad az idő.
Csabi is átjött szinte minden nap (2. szomszéd, Mátétól fiatalabb egy évvel), így nőtt a bandatagok száma. Labdáztak, fogócskáztak, állatbegyűjtőset vagy mit játszottak, puskáztak, vízipisztolyoztak, locsoló alatt futkároztak. Feltalálták magukat.
Samu pedig a közös sütögetés várta mindig nagyon lelkesen. Persze nélkülük is mindig szeretne kint kolbászt sütni, de közösen még jobb. 2-szer hívtuk őket mi, és kétszer is mentünk hozzájuk.
Samu volt mindig a nagy segítség, aki segített készülődni, kipakolni, vagy éppen vékony fát lehozni a kertből (az ágfák oda lettek borítva).
Mozgalmasan telt ez a két hét, élménydúsan, és azt hiszem, ez a legtöbb, amit egy gyerek kívánhat. Élményeket, bandázást, gyerekekkel együtt játszást.
Várjuk vissza még őket!
Képek
2013. július 13., szombat
Falunap '13
Minden évben július első szombatján van a a falunap.
Idén kissé nehezített körülmények között kellett ezt a napot átélnünk. Több okból is. Egyedül voltam kb. fél 4-ig a gyerekekkel (Zsolti dolgozott), a fiúk szerepeltek délelőtt és este, én délután, kocsink viszont még mindig nem jó, szerelőnél van. Aztán a 4.-es gyerekeimmel való fellépéshez szükséges cd-vel is akadtak gondok ....
De csak szépen sorban.
Ébredés után összekészítettem mindent, ami a naphoz szükséges volt, mert autó hiányában nem akartam a gyerekekkel a pálya és az otthon között vándorolni egész nap. A pálya a falu egyik végén, mi meg a másikon. Úgy döntöttem, inkább viszek mindent, és majd anyuéknál ebédelünk és ott is alszanak a kicsik. (anyuék nagyon közel laknak a pályához).
Jól megpakolva indultunk el: a reggeli szerepléshez a csinosabb ruha rajtuk volt, de vittem egy váltót otthoni játszósnak, homokozósnak, aztán egyet, amiben kint lehetnek délután a pályán, plusz egy pólót mindenkinek, ha nagyon kiizzadnának, és az esti fellépésükhöz az ünneplős ruhát. A Pepcsi babakocsiban ült, a nagyok pedig tolták a biciklijüket, mert nélkülük nem lehet falunapi bicikliverseny :)
Félúton jutott eszembe, hogy a táncunkhoz szükséges cd-t nem pakoltam el. Vissza már nem fordulhattunk, mert fél 10-kor kezdődött a falunap megnyitása és az újszülöttek köszöntése, ahol szerepeltek, verset mondtak a fiúk.
Ügyesek voltak, és az egészet végig is tudták állni ... ez volt az egyik legnagyobb öröm. Mert Máté eléggé ficeregni szokott szereplés közben, és Sami sem a nyugalom mintaképe. De meghallgatták a beszédet, az énekeket, úgyhogy örültem. A táblaátadást azonban már nem vártuk meg (amikor megkapják a névre szóló kis táblát, majd a fácskára kötözik), miután lejöttek színpadról, elindultunk haza. Nagy örömükre jutalmat is kaptak a szereplésért: kis autót választhattak maguknak. Megvolt az öröm :)
Anyuéknál átöltöztek játszottak, én pedig mentem volna haza a cd-ért, de anyunak még dolga volt, mert ők a nyugdíjasokkal (anyu csak tiszteletbeli tag még) a szobor-koszorúzáskor is énekeltek.
11 óra is elmúlt, mire jött, én meg menni tudtam.
Biciklivel akartam letekerni hozzánk, de aztán anyu szomszédja levitt. Kerestem a cd-t, de nem találtam. Túl sokáig nem akartam várakoztatni, és gondoltam, ha itthon nincs, biztos a suliban hagytam. Kiszálltam visszafelé az egyik kollégánál, akinek van kulcs a sulihoz, és bementünk megnézni, hogy ott van-e. Nem volt. Tiszta ideg lettem, nagyon nem hiányzott, hogy én még a cd után szaladgáljak. Visszamentem anyuékhoz. Majd kiugrottam a pályára, hátha a falunap dj-jénél épp ott van a Rednex: Cotton Eye Joe száma. Végignézte a sok lemezét, de nem volt rajt egyiken sem. (csak egy táskányi lemezt hozott magával, mert itt nincs számkérés, így azt játszik, amit akar). na bumm ... Utána felhívtam Laci kollégámat, hátha megtalálta az eredeti cd-t, ami farsangkor maradt nála. Nem találta. Gondoltam akkor mégiscsak otthon lehet ... de épp alvásidő volt, úgyhogy gyorsan anyuéknál elaltattam Petit, Sami meg befeküdt utána mellé, és elaludt egyedül.
Én meg bringára pattantam és tekertem haza. Kerestem, de a lemez nem volt sehol. És akkor elkezdtem gondolkozni: az iskolában nincs, itthon nincs ... hol voltam még az iskolából hazafele menet. Vettem dinnyét, aztán bementem a kisboltba. Még jó, hogy a kisboltos pár házzal odébb lakik csak, átmentem hozzá, hátha talált egy cd-t. És igen! Gyorsan megkaptam és örültem. Megkönnyebbültem. Üres cd-m sem volt, hogy esetleg kiírtam volna gyorsan.
Visszaértem anyuékhoz, beszélgettem kicsit a mamával, aztán jött Máté kis barátja, aki már évek óta a mi gyerekünk falunapkor (szülei a néptáncoktatók, akiknek ilyenkor mindig sok a dolga a fellépések miatt). Hamarosan felkeltek a kicsik is, így átöltöztek és elindultunk a pályára. Már előző este lefixáltam velük, hogy nem veszek semmi játékot, mert persze ilyenkor egy csomó árus kipakol.
Az ugrálóvárba szerettek volna menni, de túl forró volt, zokni viszont nem volt a lábukon. Elindultunk megkeresni a Robi bácsit, hogy a bicikliverseny felől érdeklődjünk. Épp az akadálypályát csinálta, úgyhogy lelkesen maradtak gyakorolni, segédkezni, én meg addig Pepcsivel megnéztük, hogy biztosan lejátssza-e a magnó a zenénket, és megnéztük a Marika mamát is, aki a nyugdíjasokkal lángost dagasztott, sütött.
A fiúk nagyon ügyesek voltak a versenyben, bár sok ellenfelük nem volt... lusták voltak a gyerekek kitolni a biciklit. Ezért Mátééval mentek páran (még jó, hogy a rosszabb bicajt vittük). Közben 3 óra lett, Vera mama jött vigyázni a gyerekekre, mert én még próbáltam a 4.-eseimmel a fél négyes fellépés előtt. A farsangkor előadott cowboy-táncot adtuk elő. Előtte nap a próbán csak 7 kisgyerek volt, de falunapra 12-en lettek. Lehettek volna 14-en is, de 2 jelen levő kis srác nem óhajtott fellépni :(
De a megjelent és lelkes gyerekek nagyon ügyesek voltak, annak ellenére, hogy volt egy kis baki, de ami tőlük telt, azt megtették, a hiba meg a kevés gyakorlásnak volt betudható. Nagyon köszönöm nekik, hogy nem hagytak cserben! A fellépésért pedig kis ajándékcsomagot is kaptak, amit nagy lelkesen el is fogyasztottak.
A fellépés után ettek lángost a gyerekeim, bicajoztak még, ugrálóváraztak, szaladgáltak, vagy épp az eső elől bújtak a sátor alá. Aztán Felülhettek egy körre a ringlisre. Máté és Kristóf a lógós ülésest, Sami és Pepcsi a kisebbet választotta. Amíg előtte a nagyobbak ugráltak, Pepcsi már letesztelte a motort, az apjával is oda ült be. Aztán elmentünk a mamához kicsit pihenni, átöltözni, majd visszamentünk a 7 órai fellépésre.
A kis ovisok nagy lelkesen várták, mikor léphetnek fel. Csinosan, párban. Viszont mivel több volt a kislány, mint a fiú, így lett lány-lány pár is, és ezen a kisebbek is vérszemet kaptak, és a kisebb lányok is inkább lányt választottak maguknak. És mivel ők kicsik, sírósak, félősek, örültek a szülők, hogy egyáltalán ki mertek állni. nem volt nagy ellenvetés, de azt hiszem, felesleges is lett volna. Máté sem szívesen táncol kislánnyal (nagy ez ellenszenve a lányok iránt), de zokszó nélkül párba áll és táncolt velük. Kiscsoportban azonban ez még nem így van. Szóval így esett, hogy Samu pár nélkül maradt, ezét a tervek szerint az óvó néni lett a párja. Ami még jól is jött volna, hisz az óvó néni vissza tudja tartani, ha eszetlenségre adná a fejét.
Amikor felmentek a színpadra, Samu olyan kicsi volt a többiek között ... de lelkes, igaz kissé, szeleburdi, kajla, de aranyos. Ez a botos táncnál volt. Aztán amikor párba kellett állni, mégsem az óvó néni lett a párja (pedig de jó lett volna), hanem egymásra talált a Lacikával, aki ugyanolyan kajla mint a Samu. Úgyhogy a páros táncot (amit rettentő mód élveztek) kissé eszetlenül adták elő. Még jó, hogy hátul álltak, mert elől leégett volna a bőr a képemről szégyenemben. De így elviselhető volt: elől a nagyok (Máté is) nagyon ügyesen táncoltak, hátul meg Samiék kajláskodták el a táncot. Amin egyébként a közönség jót mulatott, és megmosolyogták őket. És ha nem az én fiam lenne, hasonlóképpen reagáltam volna, de így annyira nem voltam boldog.
Persze aranyos volt, meg minden és az sem véletlen, hogy a kiscsoportosok közül nem sokan mentek néptáncra év közben. De Samu imádott, mindig nagyon várta a Timi nénit. És tudja ő ezt különbül is, mert az előző napi próbát lától nagyon dicsérték. Csak nagyon nem jó párt választott magának ...
Nagy torta volt az ovisok jutalma, amit lelkesen faltak (Máté kivételével, mert ő csak a csokis tortát eszi meg, de kaptak egy-egy sportszeletet is, így ő sem érezte kirekesztettnek magát, a tortáját meg nagy elánnal Pepcsi falta fel.
Ha lett volna autónk, az esténk is máshogy alakul, de autó híján nem vállaltam be a tűzijátékot a fiúkkal kint a pályán, de aranyosak voltak, megértették. Unokatesóm hazavitt minket az ovis fellépés után, fürödtek, Peti elaludt. A másik 3 meg addig nézett egy mesét, mert a tűzijátékot otthonról meg akarták nézni. Ha nem esett volna délután az eső, és nem lenne temérdek fa az udvarunkba, akkor ki tudtunk volna menni a kertbe, ahonnan az egészet teljesen jól láttuk volna, de így a sötétségben ezt nem vállaltuk be. A ház előtti kis dombra álltunk, de a szomszéd ház épp takarta szinte az egészet. Azét végigvárták, lelkesen örültek, ha látták hogy piros, fehér vagy épp kék. És az utolsó 3-4-et, ami magasabbra ment, tökéletesen láttuk, és nagyon lenyűgözte őket. Úgyhogy ígéret van rá, hogy jövőre megnézhetik. Az még kérdés, hogy a pályán, vagy itthonról (csak más helyről - pl a szomszédban hátul tökéletesen látták, mint az később kiderült).
Sztárvendég is volt a falunapon egyébként: Pacsirták énekeltek délután (nekem nem jött be, bár szeretem az operett slágereket, nótákat), este pedig Kacor Ferinek örülhettek a nézők. Róla csak jót hallottam. Én meg nem láttam, és azt sem tudom, ki ő.
Összességében ezen a napon a gyerekek nagyon jól érezték magukat, nekem meg jutott egy kis plusz izgalom. De azt már régóta tudom, hogy ami a gyereknek szórakozás, az a szülőnek plusz teher, még ha szórakozás is. De a gyerekeknek az egyik legfontosabb dolgunk, hogy élményeket adjunk. És az most is megtörtént. :)
Képek Az albumban levő sok főzős kép egy pályázat dokumentálása miatt készült :)
Videó, videó
Idén kissé nehezített körülmények között kellett ezt a napot átélnünk. Több okból is. Egyedül voltam kb. fél 4-ig a gyerekekkel (Zsolti dolgozott), a fiúk szerepeltek délelőtt és este, én délután, kocsink viszont még mindig nem jó, szerelőnél van. Aztán a 4.-es gyerekeimmel való fellépéshez szükséges cd-vel is akadtak gondok ....
De csak szépen sorban.
Ébredés után összekészítettem mindent, ami a naphoz szükséges volt, mert autó hiányában nem akartam a gyerekekkel a pálya és az otthon között vándorolni egész nap. A pálya a falu egyik végén, mi meg a másikon. Úgy döntöttem, inkább viszek mindent, és majd anyuéknál ebédelünk és ott is alszanak a kicsik. (anyuék nagyon közel laknak a pályához).
Jól megpakolva indultunk el: a reggeli szerepléshez a csinosabb ruha rajtuk volt, de vittem egy váltót otthoni játszósnak, homokozósnak, aztán egyet, amiben kint lehetnek délután a pályán, plusz egy pólót mindenkinek, ha nagyon kiizzadnának, és az esti fellépésükhöz az ünneplős ruhát. A Pepcsi babakocsiban ült, a nagyok pedig tolták a biciklijüket, mert nélkülük nem lehet falunapi bicikliverseny :)
Félúton jutott eszembe, hogy a táncunkhoz szükséges cd-t nem pakoltam el. Vissza már nem fordulhattunk, mert fél 10-kor kezdődött a falunap megnyitása és az újszülöttek köszöntése, ahol szerepeltek, verset mondtak a fiúk.
Ügyesek voltak, és az egészet végig is tudták állni ... ez volt az egyik legnagyobb öröm. Mert Máté eléggé ficeregni szokott szereplés közben, és Sami sem a nyugalom mintaképe. De meghallgatták a beszédet, az énekeket, úgyhogy örültem. A táblaátadást azonban már nem vártuk meg (amikor megkapják a névre szóló kis táblát, majd a fácskára kötözik), miután lejöttek színpadról, elindultunk haza. Nagy örömükre jutalmat is kaptak a szereplésért: kis autót választhattak maguknak. Megvolt az öröm :)
Anyuéknál átöltöztek játszottak, én pedig mentem volna haza a cd-ért, de anyunak még dolga volt, mert ők a nyugdíjasokkal (anyu csak tiszteletbeli tag még) a szobor-koszorúzáskor is énekeltek.
11 óra is elmúlt, mire jött, én meg menni tudtam.
Biciklivel akartam letekerni hozzánk, de aztán anyu szomszédja levitt. Kerestem a cd-t, de nem találtam. Túl sokáig nem akartam várakoztatni, és gondoltam, ha itthon nincs, biztos a suliban hagytam. Kiszálltam visszafelé az egyik kollégánál, akinek van kulcs a sulihoz, és bementünk megnézni, hogy ott van-e. Nem volt. Tiszta ideg lettem, nagyon nem hiányzott, hogy én még a cd után szaladgáljak. Visszamentem anyuékhoz. Majd kiugrottam a pályára, hátha a falunap dj-jénél épp ott van a Rednex: Cotton Eye Joe száma. Végignézte a sok lemezét, de nem volt rajt egyiken sem. (csak egy táskányi lemezt hozott magával, mert itt nincs számkérés, így azt játszik, amit akar). na bumm ... Utána felhívtam Laci kollégámat, hátha megtalálta az eredeti cd-t, ami farsangkor maradt nála. Nem találta. Gondoltam akkor mégiscsak otthon lehet ... de épp alvásidő volt, úgyhogy gyorsan anyuéknál elaltattam Petit, Sami meg befeküdt utána mellé, és elaludt egyedül.
Én meg bringára pattantam és tekertem haza. Kerestem, de a lemez nem volt sehol. És akkor elkezdtem gondolkozni: az iskolában nincs, itthon nincs ... hol voltam még az iskolából hazafele menet. Vettem dinnyét, aztán bementem a kisboltba. Még jó, hogy a kisboltos pár házzal odébb lakik csak, átmentem hozzá, hátha talált egy cd-t. És igen! Gyorsan megkaptam és örültem. Megkönnyebbültem. Üres cd-m sem volt, hogy esetleg kiírtam volna gyorsan.
Visszaértem anyuékhoz, beszélgettem kicsit a mamával, aztán jött Máté kis barátja, aki már évek óta a mi gyerekünk falunapkor (szülei a néptáncoktatók, akiknek ilyenkor mindig sok a dolga a fellépések miatt). Hamarosan felkeltek a kicsik is, így átöltöztek és elindultunk a pályára. Már előző este lefixáltam velük, hogy nem veszek semmi játékot, mert persze ilyenkor egy csomó árus kipakol.
Az ugrálóvárba szerettek volna menni, de túl forró volt, zokni viszont nem volt a lábukon. Elindultunk megkeresni a Robi bácsit, hogy a bicikliverseny felől érdeklődjünk. Épp az akadálypályát csinálta, úgyhogy lelkesen maradtak gyakorolni, segédkezni, én meg addig Pepcsivel megnéztük, hogy biztosan lejátssza-e a magnó a zenénket, és megnéztük a Marika mamát is, aki a nyugdíjasokkal lángost dagasztott, sütött.
A fiúk nagyon ügyesek voltak a versenyben, bár sok ellenfelük nem volt... lusták voltak a gyerekek kitolni a biciklit. Ezért Mátééval mentek páran (még jó, hogy a rosszabb bicajt vittük). Közben 3 óra lett, Vera mama jött vigyázni a gyerekekre, mert én még próbáltam a 4.-eseimmel a fél négyes fellépés előtt. A farsangkor előadott cowboy-táncot adtuk elő. Előtte nap a próbán csak 7 kisgyerek volt, de falunapra 12-en lettek. Lehettek volna 14-en is, de 2 jelen levő kis srác nem óhajtott fellépni :(
De a megjelent és lelkes gyerekek nagyon ügyesek voltak, annak ellenére, hogy volt egy kis baki, de ami tőlük telt, azt megtették, a hiba meg a kevés gyakorlásnak volt betudható. Nagyon köszönöm nekik, hogy nem hagytak cserben! A fellépésért pedig kis ajándékcsomagot is kaptak, amit nagy lelkesen el is fogyasztottak.
A fellépés után ettek lángost a gyerekeim, bicajoztak még, ugrálóváraztak, szaladgáltak, vagy épp az eső elől bújtak a sátor alá. Aztán Felülhettek egy körre a ringlisre. Máté és Kristóf a lógós ülésest, Sami és Pepcsi a kisebbet választotta. Amíg előtte a nagyobbak ugráltak, Pepcsi már letesztelte a motort, az apjával is oda ült be. Aztán elmentünk a mamához kicsit pihenni, átöltözni, majd visszamentünk a 7 órai fellépésre.
A kis ovisok nagy lelkesen várták, mikor léphetnek fel. Csinosan, párban. Viszont mivel több volt a kislány, mint a fiú, így lett lány-lány pár is, és ezen a kisebbek is vérszemet kaptak, és a kisebb lányok is inkább lányt választottak maguknak. És mivel ők kicsik, sírósak, félősek, örültek a szülők, hogy egyáltalán ki mertek állni. nem volt nagy ellenvetés, de azt hiszem, felesleges is lett volna. Máté sem szívesen táncol kislánnyal (nagy ez ellenszenve a lányok iránt), de zokszó nélkül párba áll és táncolt velük. Kiscsoportban azonban ez még nem így van. Szóval így esett, hogy Samu pár nélkül maradt, ezét a tervek szerint az óvó néni lett a párja. Ami még jól is jött volna, hisz az óvó néni vissza tudja tartani, ha eszetlenségre adná a fejét.
Amikor felmentek a színpadra, Samu olyan kicsi volt a többiek között ... de lelkes, igaz kissé, szeleburdi, kajla, de aranyos. Ez a botos táncnál volt. Aztán amikor párba kellett állni, mégsem az óvó néni lett a párja (pedig de jó lett volna), hanem egymásra talált a Lacikával, aki ugyanolyan kajla mint a Samu. Úgyhogy a páros táncot (amit rettentő mód élveztek) kissé eszetlenül adták elő. Még jó, hogy hátul álltak, mert elől leégett volna a bőr a képemről szégyenemben. De így elviselhető volt: elől a nagyok (Máté is) nagyon ügyesen táncoltak, hátul meg Samiék kajláskodták el a táncot. Amin egyébként a közönség jót mulatott, és megmosolyogták őket. És ha nem az én fiam lenne, hasonlóképpen reagáltam volna, de így annyira nem voltam boldog.
Persze aranyos volt, meg minden és az sem véletlen, hogy a kiscsoportosok közül nem sokan mentek néptáncra év közben. De Samu imádott, mindig nagyon várta a Timi nénit. És tudja ő ezt különbül is, mert az előző napi próbát lától nagyon dicsérték. Csak nagyon nem jó párt választott magának ...
Nagy torta volt az ovisok jutalma, amit lelkesen faltak (Máté kivételével, mert ő csak a csokis tortát eszi meg, de kaptak egy-egy sportszeletet is, így ő sem érezte kirekesztettnek magát, a tortáját meg nagy elánnal Pepcsi falta fel.
Ha lett volna autónk, az esténk is máshogy alakul, de autó híján nem vállaltam be a tűzijátékot a fiúkkal kint a pályán, de aranyosak voltak, megértették. Unokatesóm hazavitt minket az ovis fellépés után, fürödtek, Peti elaludt. A másik 3 meg addig nézett egy mesét, mert a tűzijátékot otthonról meg akarták nézni. Ha nem esett volna délután az eső, és nem lenne temérdek fa az udvarunkba, akkor ki tudtunk volna menni a kertbe, ahonnan az egészet teljesen jól láttuk volna, de így a sötétségben ezt nem vállaltuk be. A ház előtti kis dombra álltunk, de a szomszéd ház épp takarta szinte az egészet. Azét végigvárták, lelkesen örültek, ha látták hogy piros, fehér vagy épp kék. És az utolsó 3-4-et, ami magasabbra ment, tökéletesen láttuk, és nagyon lenyűgözte őket. Úgyhogy ígéret van rá, hogy jövőre megnézhetik. Az még kérdés, hogy a pályán, vagy itthonról (csak más helyről - pl a szomszédban hátul tökéletesen látták, mint az később kiderült).
Sztárvendég is volt a falunapon egyébként: Pacsirták énekeltek délután (nekem nem jött be, bár szeretem az operett slágereket, nótákat), este pedig Kacor Ferinek örülhettek a nézők. Róla csak jót hallottam. Én meg nem láttam, és azt sem tudom, ki ő.
Összességében ezen a napon a gyerekek nagyon jól érezték magukat, nekem meg jutott egy kis plusz izgalom. De azt már régóta tudom, hogy ami a gyereknek szórakozás, az a szülőnek plusz teher, még ha szórakozás is. De a gyerekeknek az egyik legfontosabb dolgunk, hogy élményeket adjunk. És az most is megtörtént. :)
Képek Az albumban levő sok főzős kép egy pályázat dokumentálása miatt készült :)
Videó, videó
2013. július 4., csütörtök
Vége
Nem is volt eszembe, hogy leírjam, hanem egy statisztika közben bukkant fel a szemem előtt a következő blogbejegyzés címe: "Szopi vége". Samuról volt szó, kb. másfél éves korában. Akkor tudtam, hogy ott vége a szoptatásnak, de hamarosan egy új babával élem át újra.
A mostani vége tényleg a végét jelenti ... A tervek szerint nem lesz több baba, akit szopiztatni kellene. Peti pedig befejezte. Nem is tudom megmondani pontosan, hogy mikor volt vége, és tény, hogy még emlegeti, de a múlt héten, amikor még kérte, kapott, aztán cuppantott kettőt, és kijelentette: kifogyott. Persze ennyitől nem indul meg a tej, lenne még, de annyira nem küzd érte, és el is lehet terelni a figyelmét, úgyhogy hivatalosan a mai napot mondom ki a szoptatás végének.
Pepcsi majdnem 27 hónapig szopizott :)
Sami 18 hós koráig (persze ott a terhesség is bekavart), Máté pedig 26,5 hós koráig.
Szép volt, jó volt, de elég volt. Talán innentől lehet azt mondani, hogy pihen a szervezetem: 2005. szeptembere óta vagy terhes voltam, vagy szoptattam. És ez akárhogy is számolom, 2 hónap híján 8 év. Sok. Szóval mostantól feltöltődés!!!
Az előző szopis bejegyzésnél szomorkodtam, mert ezzel vége a baba kornak, és 1,5 évesen ez érthető is. Most viszont nem érzem ezt. Az a pár hónap nagyon sokat számít. És egyáltalán nem látom Petit olyan kicsinek. Biztosan a nagyobbak miatt van, nagyon húzzák őt felfele. Hisz mindent csinál, vagy próbál csinálni, amit lát :) És a szopit tényleg kinőtte.
Bár tény, hogy pár hónapja olyan édes volt, amikor jött, húzkodta a pólómat, és mondogatta: Szopizhatok? Szerintem szopizhatok ...
A mostani vége tényleg a végét jelenti ... A tervek szerint nem lesz több baba, akit szopiztatni kellene. Peti pedig befejezte. Nem is tudom megmondani pontosan, hogy mikor volt vége, és tény, hogy még emlegeti, de a múlt héten, amikor még kérte, kapott, aztán cuppantott kettőt, és kijelentette: kifogyott. Persze ennyitől nem indul meg a tej, lenne még, de annyira nem küzd érte, és el is lehet terelni a figyelmét, úgyhogy hivatalosan a mai napot mondom ki a szoptatás végének.
Pepcsi majdnem 27 hónapig szopizott :)
Sami 18 hós koráig (persze ott a terhesség is bekavart), Máté pedig 26,5 hós koráig.
Szép volt, jó volt, de elég volt. Talán innentől lehet azt mondani, hogy pihen a szervezetem: 2005. szeptembere óta vagy terhes voltam, vagy szoptattam. És ez akárhogy is számolom, 2 hónap híján 8 év. Sok. Szóval mostantól feltöltődés!!!
Az előző szopis bejegyzésnél szomorkodtam, mert ezzel vége a baba kornak, és 1,5 évesen ez érthető is. Most viszont nem érzem ezt. Az a pár hónap nagyon sokat számít. És egyáltalán nem látom Petit olyan kicsinek. Biztosan a nagyobbak miatt van, nagyon húzzák őt felfele. Hisz mindent csinál, vagy próbál csinálni, amit lát :) És a szopit tényleg kinőtte.
Bár tény, hogy pár hónapja olyan édes volt, amikor jött, húzkodta a pólómat, és mondogatta: Szopizhatok? Szerintem szopizhatok ...
Máté 7. szülinapja
Ez is még júniusi esemény, de nem értem ide előbb megírni. A tanév vége után rögtön nyári napköziztem, múlt héten végignyaltam a házat - nagyon ráfért (nagyok oviban, Pepi anyunál volt addig.Máshogy képtelenség haladni. A héten sem változott a felállás, mert mind3 nagyot nőtt, ruhaválogatás, mosás volt a program. A nagy falat egy része még mindig vissza van: Pepcsi kinőtt ruháit kellene elpasszolni. Próbálok teszveszelni, de ez nagyon időigényes meló.
Szülinap:
Elkészítettük a meghívókat, kitaláltuk a feladatokat, majd vasárnap, épp jún. 23-án, a szülinapkor vártuk a vendégeket.
Fiús buli volt és nem hiába hét éves, már komolyabbak, több mindent lehet velük nyugiban csinálni.
Szendvicsekkel, sajtos tallérral vártuk a vendégeket. A nagy melegben nem akartam még sütit is sütni a torta mellé, ismerem a 7 éves fiúkat: nem nagy evők, főleg, ha játszani is lehet.
Sami volt az egyetlen kisebb, rajta kívül 1 hat éves legény volt, a többiek mind 7 évesek (6 fiú).
16-18:30-ig lett hirdetve a buli. Úgy gondolom, ez épp elég idő egy kis játékra, közös ünneplésre.
A versennyel kezdtük a szülinapozást. Volt célba dobás, bowling verseny, macievő verseny, szívószállal ivás, és 2 fős, labdás sorverseny is. Mindig írtam a pontokat, aztán a buli végén egy emlék-oklevéllel köszöntük meg a versenyen való részvételt mindenkinek.
Lelkesek voltak a fiúk, nem is volt semmi gond. Sami nem bírta a kiképzést, vagy a tejesfű gyűjtését fontosabbnak tartotta :) szóval ő az első feladat után lelépett és önállósította magát.
Csabi pedig a sorversenyt cserélte le a homokozóra -ő volt a 6 éves. Így viszont a sorversenynél épp párban voltak, így ők jól szórakoztak.
A verseny után jött a torta. Csokikrémes kakaós-sima lapos volt, és bevallom őszintén, csak egy kis maradékot ettem belőle, mert mind elfogyott. Pedig jó nagy volt, és magas is. De ennek én nagyon örültem, hisz azt bizonyította, hogy finom volt és ízlett nekik. A fiú tányérján sem sok maradt, és a felnőttek is felfalták. Ilyet még tuti kell sütnöm, ha nem is tortaként.
A falatozás után szabad foglalkozás volt, aminek nagyon örültek a fiúk. Kisebb gubanc abból adódott, hogy kevés fegyverünk van, nem jutott mindenkinek ... mert ugye a fiúknak a harc a játék.
Máté nagyon jól érezte magát, na meg a fiúk is. Az ajándékoknak is nagyon örült. Kapott könyveket, vízipisztolyt, beybladet.
Szülinapi képek itt.
Szülinap:
Elkészítettük a meghívókat, kitaláltuk a feladatokat, majd vasárnap, épp jún. 23-án, a szülinapkor vártuk a vendégeket.
Fiús buli volt és nem hiába hét éves, már komolyabbak, több mindent lehet velük nyugiban csinálni.
Szendvicsekkel, sajtos tallérral vártuk a vendégeket. A nagy melegben nem akartam még sütit is sütni a torta mellé, ismerem a 7 éves fiúkat: nem nagy evők, főleg, ha játszani is lehet.
Sami volt az egyetlen kisebb, rajta kívül 1 hat éves legény volt, a többiek mind 7 évesek (6 fiú).
16-18:30-ig lett hirdetve a buli. Úgy gondolom, ez épp elég idő egy kis játékra, közös ünneplésre.
A versennyel kezdtük a szülinapozást. Volt célba dobás, bowling verseny, macievő verseny, szívószállal ivás, és 2 fős, labdás sorverseny is. Mindig írtam a pontokat, aztán a buli végén egy emlék-oklevéllel köszöntük meg a versenyen való részvételt mindenkinek.
Lelkesek voltak a fiúk, nem is volt semmi gond. Sami nem bírta a kiképzést, vagy a tejesfű gyűjtését fontosabbnak tartotta :) szóval ő az első feladat után lelépett és önállósította magát.
Csabi pedig a sorversenyt cserélte le a homokozóra -ő volt a 6 éves. Így viszont a sorversenynél épp párban voltak, így ők jól szórakoztak.
A verseny után jött a torta. Csokikrémes kakaós-sima lapos volt, és bevallom őszintén, csak egy kis maradékot ettem belőle, mert mind elfogyott. Pedig jó nagy volt, és magas is. De ennek én nagyon örültem, hisz azt bizonyította, hogy finom volt és ízlett nekik. A fiú tányérján sem sok maradt, és a felnőttek is felfalták. Ilyet még tuti kell sütnöm, ha nem is tortaként.
A falatozás után szabad foglalkozás volt, aminek nagyon örültek a fiúk. Kisebb gubanc abból adódott, hogy kevés fegyverünk van, nem jutott mindenkinek ... mert ugye a fiúknak a harc a játék.
Máté nagyon jól érezte magát, na meg a fiúk is. Az ajándékoknak is nagyon örült. Kapott könyveket, vízipisztolyt, beybladet.
Szülinapi képek itt.
ExtremeMan 113
Még az iskola utolsó hetében az igazgató-asszony minden kisgyerek figyelmét felhívta rá, hogy a nyári szünet ideje alatt, június 31-én, egy kerékpáros verseny mezőnye halad át a falunkon. Aki teheti, szurkoljon nekik!
Aztán a verseny előtti héten egyéb felkérés is érkezett: a verseny szervezői díjakat gyűjtöttek azokból a falvakból, amelyeken keresztülhalad a mezőny. De mit is tud felajánlani egy kis falu? Pl. Igal, ahol gyógyfürdő is van, na meg szállodák, fel tudott ajánlani egy-egy fürdőbelépőt, egy-egy 1-2 éjszakás szállást, de mi? Arra jutottunk, hogy egy iskola mi mást tud felajánlani, mint rajzot, festményt, képet.
Úgyhogy az egyik kolléga nekiállt egy festménynek, Szent Ferencről, mivel Szent Ferenc Ált. Iskola vagyunk, és meg a templomot örökítettem meg. Ezeket a felajánlásokat, amiből 30 gyűlt össze összesen, a verseny végén kisorsolták a résztvevők között.
Remélem, az én rajzomat az a versenyző nyerte, aki a verseny előtti héten elkerekezett Andocsra, és ellátogatott a templomba. Vagy ha nem ő, akkor egy olyan, aki ezt értékelni fogja.
És akkor a versenyről röviden:
Az "ExtremeMan 113" egy hosszú távú triatlonverseny, ami 1900 m úszásból, 90 km kerékpározásból és 3*7,03 km futásból áll. A nagyatádi nagy verseny felkészítője (Ironman)), mert épp mindenből a fele távot kell teljesíteni. Nagyon kemény. Szerintem már ez is, hát még a teljes táv. Bár a célba érkezés felemelő lehet :)
Vasárnap délelőtt mindig anyuéknál vagyunk, és most a verseny miatt kb. 3/4 órával előbb jöttünk haza. Nem akartam a verseny ideje alatt bóklászni, bár nem egy kupacban jöttek a versenyzők.
Az önkormányzattól kapott papír szerint 1/2 12 és 14 óra között haladnak át a falunkon. Ebben az oda- és vissza is bent van, mert a fordulójuk a szomszéd faluban, Nágocson volt.
Samcival lelkesen vártuk őket, kiültünk a ház előtti partoldalra, Pepcsi addig még homokozott.
Ahányszor jött egy-egy bringás, lelkesen tapsoltunk mindenkinek. Ők pedig értékelték :) Aminek Sami rettentő mód örült. Minek is? Ha visszaintegettek, vagy kezükre támaszkodva tapsoltak, vagy ha mosolyra húzódott a szájuk, vagy ha visszaszóltak. És tetszett neki az is, amikor visszafelé épp látta, ahogy a banánt eszi valamelyik versenyző, vagy iszik (mente közben -számára ez hatalmas szó), vagy épp egy szendvics lógott kis a srác szájából.
Amikor pedig én Pepcsit vittem aludni, ő akkor is lelkesen tapsolt, és kiabált is nekik.
Nem tudtuk azonban végignézni, elfáradt Sami, hisz épp alvásidő volt, de így is nagyon sok versenyzőt biztattunk. Aztán ő aludni ment.
Mi örültünk ennek a versenynek, mert nem lát ilyet minden nap az ember.
Itt pedig részletesebben olvashat róla, akit érdekel:
http://www.extrememan113.hu/
Aztán a verseny előtti héten egyéb felkérés is érkezett: a verseny szervezői díjakat gyűjtöttek azokból a falvakból, amelyeken keresztülhalad a mezőny. De mit is tud felajánlani egy kis falu? Pl. Igal, ahol gyógyfürdő is van, na meg szállodák, fel tudott ajánlani egy-egy fürdőbelépőt, egy-egy 1-2 éjszakás szállást, de mi? Arra jutottunk, hogy egy iskola mi mást tud felajánlani, mint rajzot, festményt, képet.
Úgyhogy az egyik kolléga nekiállt egy festménynek, Szent Ferencről, mivel Szent Ferenc Ált. Iskola vagyunk, és meg a templomot örökítettem meg. Ezeket a felajánlásokat, amiből 30 gyűlt össze összesen, a verseny végén kisorsolták a résztvevők között.
Remélem, az én rajzomat az a versenyző nyerte, aki a verseny előtti héten elkerekezett Andocsra, és ellátogatott a templomba. Vagy ha nem ő, akkor egy olyan, aki ezt értékelni fogja.
És akkor a versenyről röviden:
Az "ExtremeMan 113" egy hosszú távú triatlonverseny, ami 1900 m úszásból, 90 km kerékpározásból és 3*7,03 km futásból áll. A nagyatádi nagy verseny felkészítője (Ironman)), mert épp mindenből a fele távot kell teljesíteni. Nagyon kemény. Szerintem már ez is, hát még a teljes táv. Bár a célba érkezés felemelő lehet :)
Vasárnap délelőtt mindig anyuéknál vagyunk, és most a verseny miatt kb. 3/4 órával előbb jöttünk haza. Nem akartam a verseny ideje alatt bóklászni, bár nem egy kupacban jöttek a versenyzők.
Az önkormányzattól kapott papír szerint 1/2 12 és 14 óra között haladnak át a falunkon. Ebben az oda- és vissza is bent van, mert a fordulójuk a szomszéd faluban, Nágocson volt.
Samcival lelkesen vártuk őket, kiültünk a ház előtti partoldalra, Pepcsi addig még homokozott.
Ahányszor jött egy-egy bringás, lelkesen tapsoltunk mindenkinek. Ők pedig értékelték :) Aminek Sami rettentő mód örült. Minek is? Ha visszaintegettek, vagy kezükre támaszkodva tapsoltak, vagy ha mosolyra húzódott a szájuk, vagy ha visszaszóltak. És tetszett neki az is, amikor visszafelé épp látta, ahogy a banánt eszi valamelyik versenyző, vagy iszik (mente közben -számára ez hatalmas szó), vagy épp egy szendvics lógott kis a srác szájából.
Amikor pedig én Pepcsit vittem aludni, ő akkor is lelkesen tapsolt, és kiabált is nekik.
Nem tudtuk azonban végignézni, elfáradt Sami, hisz épp alvásidő volt, de így is nagyon sok versenyzőt biztattunk. Aztán ő aludni ment.
Mi örültünk ennek a versenynek, mert nem lát ilyet minden nap az ember.
Itt pedig részletesebben olvashat róla, akit érdekel:
http://www.extrememan113.hu/
Ovis kirándulás
Minden évben a Szülői Munkaközösség elviszi egy kirándulásra az elballagott nagycsoportosokat.
Mivel sokat dolgoztunk idén, így jó sok pénzünk lett (mármint az Szm-nek), így nem kellett azon aggódni, hogy elég lesz-e a pénzünk, vagy menjünk kirándulni, de ne messzire.
Bátran választhattunk, hogy hova és hogyan szeretnénk. Bár később az szm-elnökkel (szintén ballagó volt a lánya) arra jutottunk, hogy nem egészen úgy kellett volna csinálnunk ezt a kirándulásos dolgot, ahogy csináltuk, mégis jól sült el.
(Zárójelben jegyzem meg, hogy az volt a probléma, hogy nem azt mondtuk, hogy az szm ennyi és ennyi pénzt szán erre a kirándulásra, vagy hogy ide fizetjük az utatokat és a belépőt, hanem megkérdeztük a ballagó gyerekek szüleit, hogy hova menjünk. Ezzel pedig az volt a baj, hogy voltak ötletek, és mivel tudták, hogy van pénz, költötték is volna bőven. Ez pedig nekem szúrta a csőröm, mert nem vettek annyira arányosan részt a pénzszerzésben, mint amennyire költötték volna. Vagyis a nagyobb része. Hisz a farsangon, bálon, adventi készülődésben nem csak nagycsoportos anyukák voltak, vagy inkább ők voltak kevesebben ... szóval az tuti, hogy most jól megjegyeztem, hogy a következő években így nem! mivel én maradok szm tag.
Persze nem lett ebből nagyobb gond, mert most tényleg volt pénzünk, pedig év közben is voltak olyan kiadások, amik pluszba lettek a gyerekeknek. Pl. Mikulás csomag mellett kis húsvéti ajándék, vagy gyereknapra csoki mellé buborékfújó és labda minden gyereknek. De a bezsebelt pénzt el kell költeni, nem otthon vagyunk, hogy gyűjtögessünk ... ez az, amit nekem még szokni kell :) - hiába, túl spórolós vagyok.
Budapestre készültünk az eredeti tervek szerint az állatkertbe és az Elevenparkba.
Viszont változott a terv még indulás előtt, mert 35-38 fokot jósoltak a kirándulás napjára, ami gyerekekkel az állatkertbe nem lett volna túl szerencsés, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy az állatkert helyett a Tropikáriumba megyünk. Ennek Máté nagyon örült, hisz én már szemeztem vele a tavalyi pesti kiruccanásunkkor, akkor nem mentünk. Most viszont teljesen bezsongott, meg kellett néznünk a Tropikárium honlapját, még este is csak azt hajtogatta, hogy ő olyan izgatott, hogy nem tud aludni. Mert ott cápa is van, meg rája, meg ....
Nagy izgalommal mentünk korán reggel az ovi felé (Máté, Sami, én), és ez az állapot végig megmaradt.
A Tropikárium teljesen lenyűgözte őket: a sok-sok hal, a környezet, a feladatok, a telefonos tájékoztató. Igaz, hogy családi kiránduláskor még jobban és alaposabban be lehet járni, több mindent meg lehet tudni, ki lehet próbálni, de így is nagyon jó volt. De tudjuk, milyen a gyerekcsapat: csak mennek, mennek, mindig az újabb felé :)
A buszhoz igyekezvén annyira nem siethettünk, hogy egy mozgólépcsőzés bele ne fért volna ...hiába, falusiak vagyunk.
Nagy lelkesedéssel mentünk tovább, a másik várva várt helyszín, az Elevenperk felé.
mi már voltunk ott tavaly, és Máténak sikerült megfertőznie a többi gyereket is. Vagy ha nem, a belépő után megfertőződtek saját maguktól.
Meleg volt kint, és mivel tetőtérben van, hatalmas tetőtéri ablakokkal, így meleg volt bent is.
Egy idő után az anyukák már panaszkodtak, hogy hú, ezt nem lehet kibírni ... de kibírtuk. A gyerekek pedig nem panaszkodtak akkor sem, amikor csurom vizes hajjal szaladgáltak, ugráltak. Vagy amikor paprikapirosan leültek szusszanni egy kicsit, vagy pihentek, amikor ettek.
Nem nagyon álltak meg (amit én tudtam, hogy így fog lenni), és még így sem volt mindenki minden játszóhelyen, sőt állítom, egy gyerek sem volt, aki mindenhol volt.
És nem csak a gyerekek játszottak és érezték jól magukat, hanem a vállalkozó kedvű, még mindig gyerek anyukák, vagy épp az óvó néni.
Aki pedig nem volt vállalkozó kedvű, azért érezte jól magát, mert mosolygós, nevető, boldog gyerekek között nem lehet máshogy :)
És egy kicsit Mátéról. Na meg Samuról.
Samci egész nap olyan lelkes volt, mindent nézett, csodált csöndesen, szófogadóan. Elevenparkba pedig ő is nagyon feltalálta magát. De mivel ő alszik napközben, és akkor nem tudott, a végére már nyűgösebb lett. A problémát pedig az okozta először, hogy egy nagy triciklit szeretett volna, de csak kicsi volt szabad. Aztán idővel találtunk nagyobbat is. Akkor pedig azért nyekegett, mert neki pótkocsi kell rá. Viszont az egész épületben csak egy pótkocsi volt. De aztán idővel azt is megszerezte. Teljes volt a boldogság, és a holtpontos is átesett addigra.
Máté a kis barátjával volt szinte végig. Vele ágyúzott, vele krokodilozott, együtt mentek fel a mászófalra és együtt indultak neki a magas kötélpályának is. Mert ők nem félnek, kipróbálják.
A mászófalon nem jutottak sokáig, mert csúszott a zoknijuk és a kezük is nyirkos volt, nem tudtak rendesen kapaszkodni. De megpróbálták!
Nagy lelkesedéssel indultak neki a kötélpályának is. Magasan volt, nem értem fel én sem, tehát segíteni sem tudtam nagyon nekik, de szerencsére a srác nagyon segítőkész volt.
Épp ütötték egyébként a 130 cm-es határt. A biztosítókötél pedig olyan volt, hogy a pálya elején rácsatlakoztatják, és onnan lejönni csak úgy lehet, ha végigmegy, vagy ha visszamegy az elejére. Akkor viszont vissza kell menni mindenkinek, aki utána van.
Mátéval nem volt gond, viszont az első akadály előtt Kristóf bepánikolt. Nem akart, nem mert menni. Segített neki a srác - megfogta az igencsak imbolygó deszkákat. Aztán a második állomásnál is segítséget vett igénybe, én pedig annyira szurkoltam neki és biztattam, hogy Máté első akadályáról le is maradtam.
Sok segítséggel befejezte Kristóf a pályát, utána pedig Máté is. neki kevesebb segítség kellett. Nem gondoltam volna. Büszke voltam rá!.
Aztán egy kis játszás után azt láttam, hogy a legények megint fent vannak a kötélpályán! Minő meglepetés! Ekkor már Kristóf is bátrabb volt, sehol nem állt meg sírni, és jóval kevesebb segítség kellett már neki.
Ügyesek voltak nagyon!
Gondoltam, majd a hazafelé úton Sami biztosan elalszik, hiszen hozzá van szokva a délutáni alváshoz. Igazam is lett, meg nem is. Mert nagyon hamar elaludt, de annyira lógott a kis feje, hogy megigazítottam kb. 10-15 perc után. Erre viszont felébredt, de úgy, mintha 2 órát aludt volna. Utána csak nézelődött. De Samin kívül más kisgyerek is fáradt el annyira, hogy kidőljön - elfáradtak. De megérte, mert tényleg nagyon jól érezte magát mindenki.
Fél 7 után értünk haza, de még egy fagyira meghívtak minket a kisbarát szülei, mert nem tudtak jönni évzáró miatt, de mondtam nekik, hogy nyugodtan jöjjön el a Kristóf, hisz az ilyen közös élmények még erősebbé fűzik a barátságokat, a közösséget. Amúgy sem jött mindenkivel szülő, és semmi gond nem szokott és nem is volt velük.
Egy csomó képet csináltam, itt meg lehet őket nézni :)
Mivel sokat dolgoztunk idén, így jó sok pénzünk lett (mármint az Szm-nek), így nem kellett azon aggódni, hogy elég lesz-e a pénzünk, vagy menjünk kirándulni, de ne messzire.
Bátran választhattunk, hogy hova és hogyan szeretnénk. Bár később az szm-elnökkel (szintén ballagó volt a lánya) arra jutottunk, hogy nem egészen úgy kellett volna csinálnunk ezt a kirándulásos dolgot, ahogy csináltuk, mégis jól sült el.
(Zárójelben jegyzem meg, hogy az volt a probléma, hogy nem azt mondtuk, hogy az szm ennyi és ennyi pénzt szán erre a kirándulásra, vagy hogy ide fizetjük az utatokat és a belépőt, hanem megkérdeztük a ballagó gyerekek szüleit, hogy hova menjünk. Ezzel pedig az volt a baj, hogy voltak ötletek, és mivel tudták, hogy van pénz, költötték is volna bőven. Ez pedig nekem szúrta a csőröm, mert nem vettek annyira arányosan részt a pénzszerzésben, mint amennyire költötték volna. Vagyis a nagyobb része. Hisz a farsangon, bálon, adventi készülődésben nem csak nagycsoportos anyukák voltak, vagy inkább ők voltak kevesebben ... szóval az tuti, hogy most jól megjegyeztem, hogy a következő években így nem! mivel én maradok szm tag.
Persze nem lett ebből nagyobb gond, mert most tényleg volt pénzünk, pedig év közben is voltak olyan kiadások, amik pluszba lettek a gyerekeknek. Pl. Mikulás csomag mellett kis húsvéti ajándék, vagy gyereknapra csoki mellé buborékfújó és labda minden gyereknek. De a bezsebelt pénzt el kell költeni, nem otthon vagyunk, hogy gyűjtögessünk ... ez az, amit nekem még szokni kell :) - hiába, túl spórolós vagyok.
Budapestre készültünk az eredeti tervek szerint az állatkertbe és az Elevenparkba.
Viszont változott a terv még indulás előtt, mert 35-38 fokot jósoltak a kirándulás napjára, ami gyerekekkel az állatkertbe nem lett volna túl szerencsés, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy az állatkert helyett a Tropikáriumba megyünk. Ennek Máté nagyon örült, hisz én már szemeztem vele a tavalyi pesti kiruccanásunkkor, akkor nem mentünk. Most viszont teljesen bezsongott, meg kellett néznünk a Tropikárium honlapját, még este is csak azt hajtogatta, hogy ő olyan izgatott, hogy nem tud aludni. Mert ott cápa is van, meg rája, meg ....
Nagy izgalommal mentünk korán reggel az ovi felé (Máté, Sami, én), és ez az állapot végig megmaradt.
A Tropikárium teljesen lenyűgözte őket: a sok-sok hal, a környezet, a feladatok, a telefonos tájékoztató. Igaz, hogy családi kiránduláskor még jobban és alaposabban be lehet járni, több mindent meg lehet tudni, ki lehet próbálni, de így is nagyon jó volt. De tudjuk, milyen a gyerekcsapat: csak mennek, mennek, mindig az újabb felé :)
A buszhoz igyekezvén annyira nem siethettünk, hogy egy mozgólépcsőzés bele ne fért volna ...hiába, falusiak vagyunk.
Nagy lelkesedéssel mentünk tovább, a másik várva várt helyszín, az Elevenperk felé.
mi már voltunk ott tavaly, és Máténak sikerült megfertőznie a többi gyereket is. Vagy ha nem, a belépő után megfertőződtek saját maguktól.
Meleg volt kint, és mivel tetőtérben van, hatalmas tetőtéri ablakokkal, így meleg volt bent is.
Egy idő után az anyukák már panaszkodtak, hogy hú, ezt nem lehet kibírni ... de kibírtuk. A gyerekek pedig nem panaszkodtak akkor sem, amikor csurom vizes hajjal szaladgáltak, ugráltak. Vagy amikor paprikapirosan leültek szusszanni egy kicsit, vagy pihentek, amikor ettek.
Nem nagyon álltak meg (amit én tudtam, hogy így fog lenni), és még így sem volt mindenki minden játszóhelyen, sőt állítom, egy gyerek sem volt, aki mindenhol volt.
És nem csak a gyerekek játszottak és érezték jól magukat, hanem a vállalkozó kedvű, még mindig gyerek anyukák, vagy épp az óvó néni.
Aki pedig nem volt vállalkozó kedvű, azért érezte jól magát, mert mosolygós, nevető, boldog gyerekek között nem lehet máshogy :)
És egy kicsit Mátéról. Na meg Samuról.
Samci egész nap olyan lelkes volt, mindent nézett, csodált csöndesen, szófogadóan. Elevenparkba pedig ő is nagyon feltalálta magát. De mivel ő alszik napközben, és akkor nem tudott, a végére már nyűgösebb lett. A problémát pedig az okozta először, hogy egy nagy triciklit szeretett volna, de csak kicsi volt szabad. Aztán idővel találtunk nagyobbat is. Akkor pedig azért nyekegett, mert neki pótkocsi kell rá. Viszont az egész épületben csak egy pótkocsi volt. De aztán idővel azt is megszerezte. Teljes volt a boldogság, és a holtpontos is átesett addigra.
Máté a kis barátjával volt szinte végig. Vele ágyúzott, vele krokodilozott, együtt mentek fel a mászófalra és együtt indultak neki a magas kötélpályának is. Mert ők nem félnek, kipróbálják.
A mászófalon nem jutottak sokáig, mert csúszott a zoknijuk és a kezük is nyirkos volt, nem tudtak rendesen kapaszkodni. De megpróbálták!
Nagy lelkesedéssel indultak neki a kötélpályának is. Magasan volt, nem értem fel én sem, tehát segíteni sem tudtam nagyon nekik, de szerencsére a srác nagyon segítőkész volt.
Épp ütötték egyébként a 130 cm-es határt. A biztosítókötél pedig olyan volt, hogy a pálya elején rácsatlakoztatják, és onnan lejönni csak úgy lehet, ha végigmegy, vagy ha visszamegy az elejére. Akkor viszont vissza kell menni mindenkinek, aki utána van.
Mátéval nem volt gond, viszont az első akadály előtt Kristóf bepánikolt. Nem akart, nem mert menni. Segített neki a srác - megfogta az igencsak imbolygó deszkákat. Aztán a második állomásnál is segítséget vett igénybe, én pedig annyira szurkoltam neki és biztattam, hogy Máté első akadályáról le is maradtam.
Sok segítséggel befejezte Kristóf a pályát, utána pedig Máté is. neki kevesebb segítség kellett. Nem gondoltam volna. Büszke voltam rá!.
Aztán egy kis játszás után azt láttam, hogy a legények megint fent vannak a kötélpályán! Minő meglepetés! Ekkor már Kristóf is bátrabb volt, sehol nem állt meg sírni, és jóval kevesebb segítség kellett már neki.
Ügyesek voltak nagyon!
Gondoltam, majd a hazafelé úton Sami biztosan elalszik, hiszen hozzá van szokva a délutáni alváshoz. Igazam is lett, meg nem is. Mert nagyon hamar elaludt, de annyira lógott a kis feje, hogy megigazítottam kb. 10-15 perc után. Erre viszont felébredt, de úgy, mintha 2 órát aludt volna. Utána csak nézelődött. De Samin kívül más kisgyerek is fáradt el annyira, hogy kidőljön - elfáradtak. De megérte, mert tényleg nagyon jól érezte magát mindenki.
Fél 7 után értünk haza, de még egy fagyira meghívtak minket a kisbarát szülei, mert nem tudtak jönni évzáró miatt, de mondtam nekik, hogy nyugodtan jöjjön el a Kristóf, hisz az ilyen közös élmények még erősebbé fűzik a barátságokat, a közösséget. Amúgy sem jött mindenkivel szülő, és semmi gond nem szokott és nem is volt velük.
Egy csomó képet csináltam, itt meg lehet őket nézni :)
2013. július 3., szerda
Jutalomkirándulás
Még a tanév utolsó előtti hetében volt ez a kirándulás, amikor Budapestre látogattunk a jutalomkirándulást megérdemlő gyerekekkel.
Az iskola nyert egy nagy pályázaton, melynek az egyik része volt ez a kirándulás. Volt egy Kaposvári út is ugyanezen gyerekeknek előtte, ahol szintén meglátogattak két múzeumot.
Amikor elkezdte az igazgató-asszony szervezni ezt az utat, lelkesen jelentkeztem kísérőnek. Akkor még nem gondoltam, hogy ennyire későn érünk majd haza, és mi lesz a gyerekek altatásával. De erről majd később.
Nem indultunk korán, 8 óra után, és első utunk a Természettudományi Múzeumba vezetett.
Fél 11 körül értünk oda, és nem csak mi. Épp kifogtuk, mert várni kellett, pont akkor érkezett több csoport. Szerencsére nem órákról volt szó, és a gyerekek is egész jól bírták. És megérte.
Előtte nem voltam még ebben a múzeumban, de bevallom, több időt is simán el tudtam volna tölteni. Mert nem ugyanolyan végigjárni egy múzeumot családként, 3 gyerekkel, mint egy iskolás csapattal. Mert ők szabadabban voltak engedve, és túl gyorsan végigértek. Persze ők is végigjártak mindent, meg is nézték, csak nem annyira alaposan, ahogy én szerettem volna. És talán az is gyorsabb végigjárásra ösztönözte őket, hogy az ásványkiállítás részén voltunk először, ami annyira nem kötötte le őket, bár a világító kövek felfedezésekor jöttek, hogy menjünk gyorsan, mert azt látni kell :)
Noé bárkájában az én fiaim biztosan több időt eltöltöttek volna, mert ők nagy bogarászók, és ott sok-sok rovar, bogár, lepke volt kiállítva.
Aztán láttunk mindenféle kitömött állatot, jó sokat: madarakat, kis ragadozókat, halakat. Jó volt, mert a fiúknak meg tudtam mutatni a Tüskevárban olvasott állatokat (szárcsa, csuka).
Aztán láttunk egy mamutot is ősemberekkel, egy ősbarlangot is.
A múzeumlátogatás után ebédelni szerettünk volna, de a kinézett éttermet nem találtuk, másikba meg nem fértünk volna be, na meg a Parlamenthez is időpontunk volt, úgyhogy az ebédre megettük a szendvicseinket, és abban maradtunk, hogy majd hazafelé állunk meg valahol enni. (A kirándulásra kapott összegben az utazáson, belépőkön túl egy ebéd ára is szerepelt. És a kapott pénzt el kell költeni. Kötelező!)
A Parlament volt a következő állomásunk, ahová kicsit előbb érkeztünk. 3/4 3-ra volt időpontunk, és a jegyvétel után fél 3-ra ott is voltunk. Nem akartuk az utolsó pillanatra hagyni az érkezést, hiszen nem tudni, mennyien vannak a jegypénztárnál, és ha késünk, nem lehet csak úgy bemenni. Szóval vártunk ... és jó, hogy nem ültünk be előtte egy étterembe.
Valamikor, iskolás koromban egy pesti nyári táborozás alkalmával voltam már a Parlamentben, de nem is emlékeztem rá konkrétan, és abban az időben még nem volt mindenkinek telefonja, amivel fényképezni lehetett volna, vagy éppen fényképezőgép.
Most viszont vittem, fotóztam egy csomót. Nagyon tetszett. Szerencsénk volt, csak mi voltunk a csoportban, nem voltak mások, így a gyerekek is fegyelmezettebbek voltak. Nagy örömünkre a korona melletti őrségváltást is volt szerencsénk végignézni. Ami egyébként óránként történik.
Az utolsó állomásunk a Szépművészeti Múzeum volt. Ez volt az, ahol már fáradtak voltak a gyerekek, és amúgy is úgy gondolom, hogy nem nagyon köti le őket a művészet. Még az ókori görög edényeket, szobrokat, szarkofágokat úgy ahogy megnézték, aztán ahogy haladtunk felfelé, még jobban fogyott a lelkesedésük.
Pedig végig járhatták volna nyugodtabban, lassabban, jobban megnézve. Utánaolvasva fogy ki festette, kiről hallottak, vagy melyik kép tetszik nekik és miért az adott teremben.
Itt nem volt tárlatvezetőnk, pedig ha lett volna, nagyobb lett volna a fegyelem.Így csak végigszaladtak, és a kiállítás megnézése kimerült abban, hogy körülnézek és ránézek a képekre. De ugye tudjuk, hogy ez nem megnézés.
Sokkal több időt el tudtam volna személy szerint tölteni itt, de a gyerekek miatt (na meg azért, mert elég későn érkeztünk) elég kurtára sikeredett ez a múzeum-nézés.
A Hősök terén már jobban felélénkültek, tetszettek nekik a szobrok, az meg még jobban, hogy fel lehetett mászni a vezérekhez.
Hazafelé az Auchannál álltunk meg enni. Mindenki kedvére választhatott. Bőséges volt az adag, mindenki nagyon jóllakott, de mivel a pénzt el kellett költeni, még desszertet is kaptak, aminek nagy részét elcsomagoltattuk, mert nem bírták megenni.
Hazafelé, pedig felcsendült az ének, a vidámság. Mert akármilyen kirándulás akármilyen jól sikerül, a hazafelé vezető út mindig nagyon klassz :)
Képek itt
Az iskola nyert egy nagy pályázaton, melynek az egyik része volt ez a kirándulás. Volt egy Kaposvári út is ugyanezen gyerekeknek előtte, ahol szintén meglátogattak két múzeumot.
Amikor elkezdte az igazgató-asszony szervezni ezt az utat, lelkesen jelentkeztem kísérőnek. Akkor még nem gondoltam, hogy ennyire későn érünk majd haza, és mi lesz a gyerekek altatásával. De erről majd később.
Nem indultunk korán, 8 óra után, és első utunk a Természettudományi Múzeumba vezetett.
Fél 11 körül értünk oda, és nem csak mi. Épp kifogtuk, mert várni kellett, pont akkor érkezett több csoport. Szerencsére nem órákról volt szó, és a gyerekek is egész jól bírták. És megérte.
Előtte nem voltam még ebben a múzeumban, de bevallom, több időt is simán el tudtam volna tölteni. Mert nem ugyanolyan végigjárni egy múzeumot családként, 3 gyerekkel, mint egy iskolás csapattal. Mert ők szabadabban voltak engedve, és túl gyorsan végigértek. Persze ők is végigjártak mindent, meg is nézték, csak nem annyira alaposan, ahogy én szerettem volna. És talán az is gyorsabb végigjárásra ösztönözte őket, hogy az ásványkiállítás részén voltunk először, ami annyira nem kötötte le őket, bár a világító kövek felfedezésekor jöttek, hogy menjünk gyorsan, mert azt látni kell :)
Noé bárkájában az én fiaim biztosan több időt eltöltöttek volna, mert ők nagy bogarászók, és ott sok-sok rovar, bogár, lepke volt kiállítva.
Aztán láttunk mindenféle kitömött állatot, jó sokat: madarakat, kis ragadozókat, halakat. Jó volt, mert a fiúknak meg tudtam mutatni a Tüskevárban olvasott állatokat (szárcsa, csuka).
Aztán láttunk egy mamutot is ősemberekkel, egy ősbarlangot is.
A múzeumlátogatás után ebédelni szerettünk volna, de a kinézett éttermet nem találtuk, másikba meg nem fértünk volna be, na meg a Parlamenthez is időpontunk volt, úgyhogy az ebédre megettük a szendvicseinket, és abban maradtunk, hogy majd hazafelé állunk meg valahol enni. (A kirándulásra kapott összegben az utazáson, belépőkön túl egy ebéd ára is szerepelt. És a kapott pénzt el kell költeni. Kötelező!)
A Parlament volt a következő állomásunk, ahová kicsit előbb érkeztünk. 3/4 3-ra volt időpontunk, és a jegyvétel után fél 3-ra ott is voltunk. Nem akartuk az utolsó pillanatra hagyni az érkezést, hiszen nem tudni, mennyien vannak a jegypénztárnál, és ha késünk, nem lehet csak úgy bemenni. Szóval vártunk ... és jó, hogy nem ültünk be előtte egy étterembe.
Valamikor, iskolás koromban egy pesti nyári táborozás alkalmával voltam már a Parlamentben, de nem is emlékeztem rá konkrétan, és abban az időben még nem volt mindenkinek telefonja, amivel fényképezni lehetett volna, vagy éppen fényképezőgép.
Most viszont vittem, fotóztam egy csomót. Nagyon tetszett. Szerencsénk volt, csak mi voltunk a csoportban, nem voltak mások, így a gyerekek is fegyelmezettebbek voltak. Nagy örömünkre a korona melletti őrségváltást is volt szerencsénk végignézni. Ami egyébként óránként történik.
Az utolsó állomásunk a Szépművészeti Múzeum volt. Ez volt az, ahol már fáradtak voltak a gyerekek, és amúgy is úgy gondolom, hogy nem nagyon köti le őket a művészet. Még az ókori görög edényeket, szobrokat, szarkofágokat úgy ahogy megnézték, aztán ahogy haladtunk felfelé, még jobban fogyott a lelkesedésük.
Pedig végig járhatták volna nyugodtabban, lassabban, jobban megnézve. Utánaolvasva fogy ki festette, kiről hallottak, vagy melyik kép tetszik nekik és miért az adott teremben.
Itt nem volt tárlatvezetőnk, pedig ha lett volna, nagyobb lett volna a fegyelem.Így csak végigszaladtak, és a kiállítás megnézése kimerült abban, hogy körülnézek és ránézek a képekre. De ugye tudjuk, hogy ez nem megnézés.
Sokkal több időt el tudtam volna személy szerint tölteni itt, de a gyerekek miatt (na meg azért, mert elég későn érkeztünk) elég kurtára sikeredett ez a múzeum-nézés.
A Hősök terén már jobban felélénkültek, tetszettek nekik a szobrok, az meg még jobban, hogy fel lehetett mászni a vezérekhez.
Hazafelé az Auchannál álltunk meg enni. Mindenki kedvére választhatott. Bőséges volt az adag, mindenki nagyon jóllakott, de mivel a pénzt el kellett költeni, még desszertet is kaptak, aminek nagy részét elcsomagoltattuk, mert nem bírták megenni.
Hazafelé, pedig felcsendült az ének, a vidámság. Mert akármilyen kirándulás akármilyen jól sikerül, a hazafelé vezető út mindig nagyon klassz :)
Képek itt
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)