2014. július 22., kedd

Balcsi

Igaz, voltunk már idén nyáron egyszer a Balcsin, de akkor még nem volt olyan kánikula, mint most.
Hétvégén azonban igazi strandidő volt, így mindenképpen esedékessé vált a strandolás. Zsolti szombaton délutános volt, így ő nem tudott jönni, Marcsiék pedig Kaposvárra mentek a Zsombiért, így csak én maradtam a gyerekekkel. Bundiék viszont lelkesen beleegyeztek a megkeresésemre.
A gyerekek ennek pedig nagyon örültek, hisz a Bundával és az Anitával mindig nagyon jókat tudnak játszani, bohóckodni. A víz nagyon kellemes volt, sokat voltunk bent. Pepi inkább velem szórakozott, bár a chaga-vonatba Máté mindig lelkesen bevonta: Bunda húzta Petit, Peti úszógumijába kapaszkodott Samu, Samuba pedig Máté. Jól elszórakoztak, majd ettünk egyet. Hihetetlen, de ezt is megértük: délután 1/2 5-kor a Balaton parton ezt hallottuk: elfogyott a lángos ... akkor tán dagasztani kellene. Szerencsére a másik büfénél kaptunk, és helyben sütött finom pizzát is ettünk.
Evés után az óriáscsúszda felé vettük az irányt. 10-es jegyet vettem, gondoltam, hogy Saminak is tetszik majd. Hát annyira nem.
Az első csúszásra Máté, Sami és Bundi ment fel. Máté csúszott egyedül, neki végig nagyon tetszett, és még arra is volt ideje, hogy a célegyenesbe befordulva mindig kiabáljon: most jövök!
Sami Bundával együtt csúszott. A csúszással nem volt baja (mint hosszas kérdezősködés után kiderült), a nagy vízbe csobbanás viszont nem tetszett neki. Az első csúszáskor nem tudta rendesen megtartani Bundi, így megijedt. És bár utána még rábeszéltem egy csúszásra, amikor már szerencsésebb volt az érkezés, mégsem akart többet csúszni. Nem erőltettem, Máté viszont örömmel bevállalta a maradék csúszást. Nem számított, hogy hányszor kell lépcsőzni.
Kis gubanc után sikeresen hazaértünk kb. 3/4 8-kor. A gubanc a kocsival volt ... nem akart indulni. Valami baj lehet a kulccsal, vagy az önindítóval vagy az érintkezéssel ... Máté viszont kérte az Istent, így elindult ... olyan édes volt,. ahogy megjegyezte, hogy csak az Istent kell kérni, és minden rendben is lesz :)

Vasárnap többen indultunk a Balaton fel Zsolti is jött velünk, és Marcsiék is jöttek. Csúszda ekkor csak Máténak és Zsombinak volt (ők nagyon bírták, az örömöt nagyon jó volt látni az arcukon).
Kicsit fújt a szél, nekem ezért annyira nem tetszett a víz, fáztam, de a gyerekek nagyon élvezték. Különösen Samu, aki a Ferivel nagy szivacsfegyveres vízi csatát vívott. Máté és Zsombi pedig egymással csatáztak és játszottak. Hiába, ők már nagyok ...

Bár most lehűlt az idő, de hétvégére megint kánikulát mond, így biztosan újra megyünk: a homokozós játék, pléd, törölköző pedig a kocsiban várják az indulást. Így tuti nem maradnak itthon.

2014. július 11., péntek

Jobb agyféltekés rajztanfolyamon jártam

Zsolti telefont vett magának pár hónapja épp annyi pénzért, amennyibe egy ilyen jobb agyféltekés rajztanfolyam kerül. Megbeszéltük, hogy ami neki a telefon, az nekem ez a tanfolyam lesz. Mert megengedhetem magamnak ...
Rettentően vártam ... és nem csalódtam! Szuper volt!
Siófok, 2014. jún. 30.- júl. 3. rajztanfolyam.com

1. nap: Legelső feladatunk- még a bemutatkozás előtt, minden instrukció nélkül, az alapján amit eddig tudtunk- négy rajz elkészítése volt: 1. Önarckép, 2. Választott portré, 3. Egy személy emlékezetből, 4. Kéz-rajz.
Na nem mondom, hogy valamelyest nem tudok rajzolni, hisz végtére is vizuális nevelés a  műveltség-területem, de azért mégis ... az emlékezetből rajzolás soha nem tartozott a kedvenceim közé. De ennek ellenére minden zokszó nélkül teljesítettem/ teljesítettük ezt a feladatot.
Ezután következett a bemutatkozás, ami ebédszünetig elhúzódott, mert elég sokan, kb. 20-an vagyunk, és nem csak száraz bemutatkozás volt, hanem hozzá is fűztek a bemutatkozásokhoz néhány tanfolyammal kapcsolatos dolgot.
Aztán ebéd után kezdődött a rajzolás. Ez számomra nem volt teljesen ismeretlen, hisz 2 éve nyáron egyszer én már nekiálltam ennek: letöltöttem a könyvet és a munkafüzetet, és el is kezdtem olvasni, rajzolni, de aztán idő hiányában abbamaradt. Mert a könyvet olvasni kell, a feladatokat értelmezni, és nincs, aki szóljon, ha elakadsz. A tanfolyamon viszont elmondták az instrukciókat, hogy mire kell és hogyan figyelni, és ha valami nehezebben ment, akkor pár szóval segítettek.
Nagyon pozitív volt egyébként az egész légkör: ami tölti az embert. Többször hangoztatta Kitti és Mariann is, hogy ők nem kritizálnak, sem pozitív, sem negatív értelemben, mert nem az a cél. Nem tökéletesen és hibátlanul kell rajzolni, hanem szívesen, lelkesedéssel. Nem nekik kell, hogy tetsszen a rajz, hanem minket kell, hogy elégedettséggel töltsön el. Akkor is, ha nem tökéletes. Azt kell érezzük, hogy akkor, abban a percben az úgy tökéletes. még ha nem is az. Ha tudjuk, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk a cél érdekében, akkor igenis legyünk elégedettek :)
Egyébként az is igaz, hogy a rajzos jótanácsok mellett (pl. szem, portréknál), az egész tanfolyamon a hangsúly a kikapcsolásról, a felszabadultságról, a tevékenység élvezetéről, a pozitív hozzáállásról szólt. Több videót is megnéztünk a pozitív beállítottságról, melyek lényege az volt, ha nem adod fel és kitartó vagy, akkor mindenre, de tényleg mindenre képes vagy. Legyen szó egy rajzról, fogyásról, vagy épp betegségből való meggyógyulásról.

Visszatérve az első nap délutánjára: azzal kezdtük, ami később is végigkísért minket: fejtetőn rajzolás, és vonalak. Kaptunk egy képet, amiből 2 centis sávot láttunk. Nem tudtuk, hogy mi van a képen (mert nem is kell tudni, mit rajzolunk ... mindig csak vonalakat, foltokat rajzolunk. Világosabbat, sötétebbet, árnyaltat, kisebbet, nagyobbat. De nem kezet, szemet, orrot vagy akármit. Ez egy nagyon fontos dolog, hogy el tudjunk vonatkoztatni az agyunkban a megszokott sztereotípiáktól. Semmit nem úgy rajzolunk, ahogy megszoktuk, hanem nagyon apró részletekben gondolkodunk. Ezért volt a letakarás (később is, pl. a portrénál nem az egészet néztük, hanem takartunk, és a látott részletnél is mindig csak egy kicsi vonalra, foltra koncentráltunk. Nem csoda, ha egy porté, kb 3 óra alatt készült el. De tudjuk: jó munkához idő kell. (Többször megjegyeztem a tanfolyam során, hogy az én meglátásom szerint nagyon sok olyan gyerek van, aki emiatt nem képes rajzolni: mert rögtön akarná az eredményt. Egy rajzórán is iszonyatosan nehéz (nagyobbak, pl. 6.-as) rávenni, hogy egész órán dolgozzon. Nem tud addig mit kezdeni a lappal és a ceruzával. pedig lehet.
Ami tehát előttünk volt: egy kép, amiből két centis sávot láttunk, tehát vonalakat. Figyelni kellett hogy melyik vonal hol kezdődik, hol ér véget, merre tart, milyen vastag Rajzoltunk így egy Picasso képet és egy asszony portréját. Ezt a fejtetőn rajzolást kipróbáltam már korábban a hatodikosokkal, de nem nagyon voltak partnerek: küzdött a bal agyféltekéjük rendesen (nem látták értelmét, hülyeségnek tűnt). de mégis születtek lovak, amit egyébként nem tudtak volna lerajzolni. Persze mint mindennek, ennek is a gyakorlás jót tesz, mert az ember szeme hozzászokik, hogy mire figyeljen.

Nagyon fontos tényező volt a vakkontúr rajzolása: sokszor csináltuk, nem szerettük, de az agyunknak kellett, hogy kicsit lecsillapodjunk, lassítsunk és csak a feladatra, az adott vonalra szenteljük teljes figyelmünket. Klasszikus zene is szólt végig, ami tudat alatt ellazít, még akkor is, ha egy idő után nem is hallottuk.

Még az első napon megtörtént  ez első olyan rajz, ahol már árnyékoltunk, és sok figyelmet szenteltünk neki: egy cipőnek. És meglepő módon, de már a cipők is jó sikerültek (én annyira nem voltam elégedett). A tanfolyam végén szervezett kiállításnak már ezek is szereplői voltak.

2. nap: A nap témája a negatív tér, negatív terek voltak ... más látásmódot adott nekünk. Mire figyelj, mire ne, mi a fontos. Mert az agyunk mindig valamit akar rajzolni: pl. széket. De ekkor a széket nem úgy rajzoltuk, ahogy szoktuk, hanem a negatív tereket a szék vonalai között. Pl. a támlája közti teret, téglalapokat rajzoltunk, azok vonalaira, egymáshoz való viszonyára figyeltünk. Ugyanaz a vonal, mit a támla vonala, de nem a támlára, hanem a mögötte lévő térre összpontosítva. Ekkor fekete-fehér képek születtek, mintha megvilágítanánk egy tárgyat, és a csak a falra vetített árnyékát rajzolnánk le. Több ilyen feladat volt: A Gondolkodó-ról, székről, levelekről is készült ilyen kép.
Aztán egy vakkontúr után  odafigyelve kellett lerajzolni a kezünket. Nekem tetszett ez a feladat, mert általánosban, felsőben is rajzoltunk többször ilyet (persze akkor nem tetszett, de most már bele tudtam igazán mélyedni). Az ez utáni feladat annyira nem volt begyere ... bár ilyet vagy hasonlót (összegyűrt papír) is rajzoltunk általánosban, de ez nagyon nehéz, vagy értelmetlennek látja csak az agyam. Itt hófehér rongy volt ... tetézte a nehézséget, hogy épp ablak előtt ültem, ahol minden egyes függöny-libbenésnél változott az árnyék.

Minden nagyobb feladat után kirakták az összes rajzot, és gyönyörködtünk. Általános jellemző volt, hogy a másikét jobban tudjuk értékelni, mint a sajátunkat. Igaza volt Mariannának akkor, amikor azt mondta, hogy mennyire nehezen fogadjuk el, ha bárki jót mond rólunk és dicsér. Tetszik a szívünknek, a lelkünknek, de mindig visszakozunk ... hogy itt és itt nem jó, lehetne javítani. Pedig az ott és akkor tényleg úgy tökéletes. Mert abban a munkafolyamatban ez volt a legtöbb, amit ki tudtunk hozni magunkból. Fogadjuk el mindig azt az állapotot, amiben épp vagyunk egy folyamatban- ezt Kitti hangoztatta többször. És ez nem a rajzról szólt. Fogadjuk el magunkat, a munkánkat, és ne másnak akarjunk megfelelni, ne azt akarjuk, hogy másnak tetsszen a rajzunk. Mi magunk kell, hogy jól érezzük magunkat a tevékenység közben (legyen az rajzolás, festés, éneklés, főzés vagy épp takarítás), és csak nekem kell, hogy tetsszen a végeredmény. Ha másnak is tetszik, az egy plusz öröm, ha esetleg ki akarják állítani, az még több plusz, de soha ne ezért alkossunk ... csak magáért az élvezetért, amit közben érzünk. És az elégedettségért, hogy ezt én csináltam.
Nagyszerű gondolatok ... és ezek voltak a tanfolyam során a pluszok. Nem csak azt tanultuk, hogy hogyan rajzoljunk (vagyis hogy konkrétan hogyan azt annyira nem is), hanem ez a sok-sok pozitív megerősítés tette teljesen felejthetetlenné ezt a 4 napot.
Persze nekem maga a 4 nap nyugalom is hatalmas feltöltődés volt, és hogy ez a 4 nap épp így telt, azért tényleg hálás vagyok a sorsnak.

Bocs, mindig elkalandozok ... pedig még mindig ugyanarról írok: a rajztanfolyamról :)
A ruha volt a 2. nap végpontja, de kissé megnyugtattak minket: most nagyon mély vízbe lettünk dobva, hogy nagyon meg akarjuk figyelni az árnyékokat, a foltokat, következő munkáinknál viszont ennyire nem lesz szükségünk. Kevesebb is elég lesz.
És tényleg így is lett.

A 3. napon egy középkori férfiember profilját kellett lerajzolni, nagyon aprólékosan, minden részletre odafigyelve.
Fejtetőn még mindig, és nem arra figyelve, hogy milyen testrészt rajzolunk, hanem csak arra az egy vonalra, foltra koncentrálva, amit épp rajzolunk. Kételyekkel a fejemben álltam neki, de tettem a dolgom. Amikor pedig az arca kezdett kirajzolódni, egész jóképű pasi bukkant elő, és innen már nagyobb volt a lelkesedésem is. Láttam az alagút végét. Jól sikerült, és érdekes, hogy mindannyian ugyanazt a portrét rajzoltuk, mégis hányféle lett. És mind jó ...
Ezen a napon délután már csak egy feladatunk volt, igaz, az nagy falat. Az első napon lerajzolt választott portrét kellett újra lerajzolni, az eddigi tapasztalatainkat, tudásunkat felhasználva. Nagyon furcsa élmény volt, mert ez volt az első olyan alkotás, ahol nem kintről befelé, hanem belülről kifelé haladtunk a rajzolással: szemek, orr, száj, és csak utána a körvonal, az is csak segédvonalakkal.
A kidolgozott szemeknél azt éreztem, hogy ez akár egy állatnak a szeme is lehetne. 4 órányi munka után pedig meg is született az eredmény: egy kisfiú portréja. Jó lett, az arca kifejezetten tetszett, de a haja kívánnivalót hagyott és hagy maga után. Már az elején frusztrált a gyermek szőke, göndör haja ... nem csoda. És azóta is a hajjal van a legtöbb bajom. De dolgozom az ügyön.
Ezek a portrék kikerültek a falra az első napon készültek fölé. iszonyatos nagy különbségek voltak! Ha nem vagyok ott, és nem tudom, hogy én/mi csináltuk, majdhogynem el sem hiszem. pedig láttam már ilyen előtte-utána rajzokat a honlapon, de akkor még csak ámult az ember. Most azonban mi is benne voltunk nyakig.

A 4. napon csak egyetlen feladatunk volt: önarckép fénykép alapján. Persze nagy segítség egy grafit ceruzarajzhoz egy fekete-fehér kép, na meg erre nem annyi időnk volt, mint az első napi rajzra. Ez a feladat nekem sokkal jobban tetszett, mint a szőke, göndör hajú kisfiú rajzolása. Gondolom épp a szőke, göndör haja miatt. Az pedig, amikor felfedeztem, hogy te szent ég, tényleg én rajzoltam, és tényleg én nézek vissza a papírról, nagyon jó és furcsa érzés volt. Boldogság, hogy sikerült, képes vagyok rá!
A tanfolyam lezárásaképpen volt még videós, beszélgetős rész, aztán pedig egy rögtönzött kiállítás a munkáinkból, ahol a hívott családtagok is ámulhattak.
Nagyon jó volt ez a négy nap, igazi feltöltődés!
Az pedig, hogy lesz folytatása, nem kérdés: színes- és festőtanfolyam is várja a jelentkezésemet :) És ha nem is most, hanem jövő nyáron, de biztosan nem hiába várja.

Egy hete ért véget a tanfolyam, és azóta minden nap rajzoltam. 21 nap kell a rögzüléshez, és igyekszem jó úton haladni, hogy ez sikerüljön is. Készült azóta Máté-, Samu- és Peti-portré, madárka virágzó ágon és sas is. Bár ténylegesen nem, de ezek a rajzok, akkor így voltak tökéletesek: a rajzok.

2014. július 2., szerda

Vasárnap

Idén is megrendezték a mi falunkon is áthaladó biciklis versenyt (http://www.extrememan113.hu/versenykiiras). Mi idén nem készültünk rá (mármint a szurkolásra) annyira, mint tavaly. Tudtam, hogy lesz, de csak vasárnap, anyuéktól hazafelé jutott el tényleg az agyamig, amikor a sárga pólós irányítókat láttam.
Siettünk volna aludni, de azért egy kicsit, 20-25 percre azért kiálltunk a ház elé szurkolni a versenyzőknek Samuval és Petivel.
Nagyon aranyosak voltak, Sami mindenkinek kiabált, hogy hajrá, hajrá, Peti meg amikor elfáradt a kiabálásba, akkor tapsolt. Örömmel nyugtázták sok versenyző után, hogy visszaintegetett a bácsi, vagy mutatott valamit, vagy akár ő is "hajrá, hajrá"-zott, vagy mosolygott. És ez nekik elég is volt jutalmul ... Mondtam nekik, hogy mennyire örülnek, hogy te itt állsz és szurkolsz nekik. Akkor is, ha épp "csak" egy mosoly telik tőlük a szenvedések közepedte.
Le a kalappal minden versenyző előtt, aki ekkora teljesítményre képes!

Ami miatt korábban akartunk délután lefeküdni, az az volt, hogy Samci buszozni szeretett volna. Marika mama ment busszal Siófokra a dédihez a kórházba, őt akarta elkísérni Samu. Ehhez viszont aludnia kellett legalább egy kicsit. A busz 1/4 3-kor indult. A kicsit későbbi alvás nem akadályozta ebben, már idő nap előtt felkelt, majd nagy lelkesedéssel indult neki a nagy kalandnak. Tetszett is neki (menetrend szerinti buszon még nem is ült, az önkormányzat buszán is talán 1-2-szer), de hazafelére már elfáradt ... de megérte neki :)

Máté sem lógatta vasárnap itthon a lábát. Ő a Bandival és a Norbikával teljesítette egyik nagy-nagy vágyát: horgászott. Norbi már régóta nagy pecás (unokatesóm 4.-es fia), a papája meg pláne ... Máté is nagyon régóta rágja az apja fülét a horgászás miatt, de nekünk nincs rendes felszerelésünk, anélkül meg mi értelme lenne. De így teljesült a vágya, nagy boldogsággal ért haza az 5 órán át tartó pecázásról. És csak mesélt, mesélt és mesélt ...
A dédi ígért neki rendes horgászfelszerelést, amit elvileg a mai napon meg is kap. És akkor rettegjetek halacskák!