Balcsi

Igaz, voltunk már idén nyáron egyszer a Balcsin, de akkor még nem volt olyan kánikula, mint most.
Hétvégén azonban igazi strandidő volt, így mindenképpen esedékessé vált a strandolás. Zsolti szombaton délutános volt, így ő nem tudott jönni, Marcsiék pedig Kaposvárra mentek a Zsombiért, így csak én maradtam a gyerekekkel. Bundiék viszont lelkesen beleegyeztek a megkeresésemre.
A gyerekek ennek pedig nagyon örültek, hisz a Bundával és az Anitával mindig nagyon jókat tudnak játszani, bohóckodni. A víz nagyon kellemes volt, sokat voltunk bent. Pepi inkább velem szórakozott, bár a chaga-vonatba Máté mindig lelkesen bevonta: Bunda húzta Petit, Peti úszógumijába kapaszkodott Samu, Samuba pedig Máté. Jól elszórakoztak, majd ettünk egyet. Hihetetlen, de ezt is megértük: délután 1/2 5-kor a Balaton parton ezt hallottuk: elfogyott a lángos ... akkor tán dagasztani kellene. Szerencsére a másik büfénél kaptunk, és helyben sütött finom pizzát is ettünk.
Evés után az óriáscsúszda felé vettük az irányt. 10-es jegyet vettem, gondoltam, hogy Saminak is tetszik majd. Hát annyira nem.
Az első csúszásra Máté, Sami és Bundi ment fel. Máté csúszott egyedül, neki végig nagyon tetszett, és még arra is volt ideje, hogy a célegyenesbe befordulva mindig kiabáljon: most jövök!
Sami Bundával együtt csúszott. A csúszással nem volt baja (mint hosszas kérdezősködés után kiderült), a nagy vízbe csobbanás viszont nem tetszett neki. Az első csúszáskor nem tudta rendesen megtartani Bundi, így megijedt. És bár utána még rábeszéltem egy csúszásra, amikor már szerencsésebb volt az érkezés, mégsem akart többet csúszni. Nem erőltettem, Máté viszont örömmel bevállalta a maradék csúszást. Nem számított, hogy hányszor kell lépcsőzni.
Kis gubanc után sikeresen hazaértünk kb. 3/4 8-kor. A gubanc a kocsival volt ... nem akart indulni. Valami baj lehet a kulccsal, vagy az önindítóval vagy az érintkezéssel ... Máté viszont kérte az Istent, így elindult ... olyan édes volt,. ahogy megjegyezte, hogy csak az Istent kell kérni, és minden rendben is lesz :)

Vasárnap többen indultunk a Balaton fel Zsolti is jött velünk, és Marcsiék is jöttek. Csúszda ekkor csak Máténak és Zsombinak volt (ők nagyon bírták, az örömöt nagyon jó volt látni az arcukon).
Kicsit fújt a szél, nekem ezért annyira nem tetszett a víz, fáztam, de a gyerekek nagyon élvezték. Különösen Samu, aki a Ferivel nagy szivacsfegyveres vízi csatát vívott. Máté és Zsombi pedig egymással csatáztak és játszottak. Hiába, ők már nagyok ...

Bár most lehűlt az idő, de hétvégére megint kánikulát mond, így biztosan újra megyünk: a homokozós játék, pléd, törölköző pedig a kocsiban várják az indulást. Így tuti nem maradnak itthon.

Jobb agyféltekés rajztanfolyamon jártam

Zsolti telefont vett magának pár hónapja épp annyi pénzért, amennyibe egy ilyen jobb agyféltekés rajztanfolyam kerül. Megbeszéltük, hogy ami neki a telefon, az nekem ez a tanfolyam lesz. Mert megengedhetem magamnak ...
Rettentően vártam ... és nem csalódtam! Szuper volt!
Siófok, 2014. jún. 30.- júl. 3. rajztanfolyam.com

1. nap: Legelső feladatunk- még a bemutatkozás előtt, minden instrukció nélkül, az alapján amit eddig tudtunk- négy rajz elkészítése volt: 1. Önarckép, 2. Választott portré, 3. Egy személy emlékezetből, 4. Kéz-rajz.
Na nem mondom, hogy valamelyest nem tudok rajzolni, hisz végtére is vizuális nevelés a  műveltség-területem, de azért mégis ... az emlékezetből rajzolás soha nem tartozott a kedvenceim közé. De ennek ellenére minden zokszó nélkül teljesítettem/ teljesítettük ezt a feladatot.
Ezután következett a bemutatkozás, ami ebédszünetig elhúzódott, mert elég sokan, kb. 20-an vagyunk, és nem csak száraz bemutatkozás volt, hanem hozzá is fűztek a bemutatkozásokhoz néhány tanfolyammal kapcsolatos dolgot.
Aztán ebéd után kezdődött a rajzolás. Ez számomra nem volt teljesen ismeretlen, hisz 2 éve nyáron egyszer én már nekiálltam ennek: letöltöttem a könyvet és a munkafüzetet, és el is kezdtem olvasni, rajzolni, de aztán idő hiányában abbamaradt. Mert a könyvet olvasni kell, a feladatokat értelmezni, és nincs, aki szóljon, ha elakadsz. A tanfolyamon viszont elmondták az instrukciókat, hogy mire kell és hogyan figyelni, és ha valami nehezebben ment, akkor pár szóval segítettek.
Nagyon pozitív volt egyébként az egész légkör: ami tölti az embert. Többször hangoztatta Kitti és Mariann is, hogy ők nem kritizálnak, sem pozitív, sem negatív értelemben, mert nem az a cél. Nem tökéletesen és hibátlanul kell rajzolni, hanem szívesen, lelkesedéssel. Nem nekik kell, hogy tetsszen a rajz, hanem minket kell, hogy elégedettséggel töltsön el. Akkor is, ha nem tökéletes. Azt kell érezzük, hogy akkor, abban a percben az úgy tökéletes. még ha nem is az. Ha tudjuk, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk a cél érdekében, akkor igenis legyünk elégedettek :)
Egyébként az is igaz, hogy a rajzos jótanácsok mellett (pl. szem, portréknál), az egész tanfolyamon a hangsúly a kikapcsolásról, a felszabadultságról, a tevékenység élvezetéről, a pozitív hozzáállásról szólt. Több videót is megnéztünk a pozitív beállítottságról, melyek lényege az volt, ha nem adod fel és kitartó vagy, akkor mindenre, de tényleg mindenre képes vagy. Legyen szó egy rajzról, fogyásról, vagy épp betegségből való meggyógyulásról.

Visszatérve az első nap délutánjára: azzal kezdtük, ami később is végigkísért minket: fejtetőn rajzolás, és vonalak. Kaptunk egy képet, amiből 2 centis sávot láttunk. Nem tudtuk, hogy mi van a képen (mert nem is kell tudni, mit rajzolunk ... mindig csak vonalakat, foltokat rajzolunk. Világosabbat, sötétebbet, árnyaltat, kisebbet, nagyobbat. De nem kezet, szemet, orrot vagy akármit. Ez egy nagyon fontos dolog, hogy el tudjunk vonatkoztatni az agyunkban a megszokott sztereotípiáktól. Semmit nem úgy rajzolunk, ahogy megszoktuk, hanem nagyon apró részletekben gondolkodunk. Ezért volt a letakarás (később is, pl. a portrénál nem az egészet néztük, hanem takartunk, és a látott részletnél is mindig csak egy kicsi vonalra, foltra koncentráltunk. Nem csoda, ha egy porté, kb 3 óra alatt készült el. De tudjuk: jó munkához idő kell. (Többször megjegyeztem a tanfolyam során, hogy az én meglátásom szerint nagyon sok olyan gyerek van, aki emiatt nem képes rajzolni: mert rögtön akarná az eredményt. Egy rajzórán is iszonyatosan nehéz (nagyobbak, pl. 6.-as) rávenni, hogy egész órán dolgozzon. Nem tud addig mit kezdeni a lappal és a ceruzával. pedig lehet.
Ami tehát előttünk volt: egy kép, amiből két centis sávot láttunk, tehát vonalakat. Figyelni kellett hogy melyik vonal hol kezdődik, hol ér véget, merre tart, milyen vastag Rajzoltunk így egy Picasso képet és egy asszony portréját. Ezt a fejtetőn rajzolást kipróbáltam már korábban a hatodikosokkal, de nem nagyon voltak partnerek: küzdött a bal agyféltekéjük rendesen (nem látták értelmét, hülyeségnek tűnt). de mégis születtek lovak, amit egyébként nem tudtak volna lerajzolni. Persze mint mindennek, ennek is a gyakorlás jót tesz, mert az ember szeme hozzászokik, hogy mire figyeljen.

Nagyon fontos tényező volt a vakkontúr rajzolása: sokszor csináltuk, nem szerettük, de az agyunknak kellett, hogy kicsit lecsillapodjunk, lassítsunk és csak a feladatra, az adott vonalra szenteljük teljes figyelmünket. Klasszikus zene is szólt végig, ami tudat alatt ellazít, még akkor is, ha egy idő után nem is hallottuk.

Még az első napon megtörtént  ez első olyan rajz, ahol már árnyékoltunk, és sok figyelmet szenteltünk neki: egy cipőnek. És meglepő módon, de már a cipők is jó sikerültek (én annyira nem voltam elégedett). A tanfolyam végén szervezett kiállításnak már ezek is szereplői voltak.

2. nap: A nap témája a negatív tér, negatív terek voltak ... más látásmódot adott nekünk. Mire figyelj, mire ne, mi a fontos. Mert az agyunk mindig valamit akar rajzolni: pl. széket. De ekkor a széket nem úgy rajzoltuk, ahogy szoktuk, hanem a negatív tereket a szék vonalai között. Pl. a támlája közti teret, téglalapokat rajzoltunk, azok vonalaira, egymáshoz való viszonyára figyeltünk. Ugyanaz a vonal, mit a támla vonala, de nem a támlára, hanem a mögötte lévő térre összpontosítva. Ekkor fekete-fehér képek születtek, mintha megvilágítanánk egy tárgyat, és a csak a falra vetített árnyékát rajzolnánk le. Több ilyen feladat volt: A Gondolkodó-ról, székről, levelekről is készült ilyen kép.
Aztán egy vakkontúr után  odafigyelve kellett lerajzolni a kezünket. Nekem tetszett ez a feladat, mert általánosban, felsőben is rajzoltunk többször ilyet (persze akkor nem tetszett, de most már bele tudtam igazán mélyedni). Az ez utáni feladat annyira nem volt begyere ... bár ilyet vagy hasonlót (összegyűrt papír) is rajzoltunk általánosban, de ez nagyon nehéz, vagy értelmetlennek látja csak az agyam. Itt hófehér rongy volt ... tetézte a nehézséget, hogy épp ablak előtt ültem, ahol minden egyes függöny-libbenésnél változott az árnyék.

Minden nagyobb feladat után kirakták az összes rajzot, és gyönyörködtünk. Általános jellemző volt, hogy a másikét jobban tudjuk értékelni, mint a sajátunkat. Igaza volt Mariannának akkor, amikor azt mondta, hogy mennyire nehezen fogadjuk el, ha bárki jót mond rólunk és dicsér. Tetszik a szívünknek, a lelkünknek, de mindig visszakozunk ... hogy itt és itt nem jó, lehetne javítani. Pedig az ott és akkor tényleg úgy tökéletes. Mert abban a munkafolyamatban ez volt a legtöbb, amit ki tudtunk hozni magunkból. Fogadjuk el mindig azt az állapotot, amiben épp vagyunk egy folyamatban- ezt Kitti hangoztatta többször. És ez nem a rajzról szólt. Fogadjuk el magunkat, a munkánkat, és ne másnak akarjunk megfelelni, ne azt akarjuk, hogy másnak tetsszen a rajzunk. Mi magunk kell, hogy jól érezzük magunkat a tevékenység közben (legyen az rajzolás, festés, éneklés, főzés vagy épp takarítás), és csak nekem kell, hogy tetsszen a végeredmény. Ha másnak is tetszik, az egy plusz öröm, ha esetleg ki akarják állítani, az még több plusz, de soha ne ezért alkossunk ... csak magáért az élvezetért, amit közben érzünk. És az elégedettségért, hogy ezt én csináltam.
Nagyszerű gondolatok ... és ezek voltak a tanfolyam során a pluszok. Nem csak azt tanultuk, hogy hogyan rajzoljunk (vagyis hogy konkrétan hogyan azt annyira nem is), hanem ez a sok-sok pozitív megerősítés tette teljesen felejthetetlenné ezt a 4 napot.
Persze nekem maga a 4 nap nyugalom is hatalmas feltöltődés volt, és hogy ez a 4 nap épp így telt, azért tényleg hálás vagyok a sorsnak.

Bocs, mindig elkalandozok ... pedig még mindig ugyanarról írok: a rajztanfolyamról :)
A ruha volt a 2. nap végpontja, de kissé megnyugtattak minket: most nagyon mély vízbe lettünk dobva, hogy nagyon meg akarjuk figyelni az árnyékokat, a foltokat, következő munkáinknál viszont ennyire nem lesz szükségünk. Kevesebb is elég lesz.
És tényleg így is lett.

A 3. napon egy középkori férfiember profilját kellett lerajzolni, nagyon aprólékosan, minden részletre odafigyelve.
Fejtetőn még mindig, és nem arra figyelve, hogy milyen testrészt rajzolunk, hanem csak arra az egy vonalra, foltra koncentrálva, amit épp rajzolunk. Kételyekkel a fejemben álltam neki, de tettem a dolgom. Amikor pedig az arca kezdett kirajzolódni, egész jóképű pasi bukkant elő, és innen már nagyobb volt a lelkesedésem is. Láttam az alagút végét. Jól sikerült, és érdekes, hogy mindannyian ugyanazt a portrét rajzoltuk, mégis hányféle lett. És mind jó ...
Ezen a napon délután már csak egy feladatunk volt, igaz, az nagy falat. Az első napon lerajzolt választott portrét kellett újra lerajzolni, az eddigi tapasztalatainkat, tudásunkat felhasználva. Nagyon furcsa élmény volt, mert ez volt az első olyan alkotás, ahol nem kintről befelé, hanem belülről kifelé haladtunk a rajzolással: szemek, orr, száj, és csak utána a körvonal, az is csak segédvonalakkal.
A kidolgozott szemeknél azt éreztem, hogy ez akár egy állatnak a szeme is lehetne. 4 órányi munka után pedig meg is született az eredmény: egy kisfiú portréja. Jó lett, az arca kifejezetten tetszett, de a haja kívánnivalót hagyott és hagy maga után. Már az elején frusztrált a gyermek szőke, göndör haja ... nem csoda. És azóta is a hajjal van a legtöbb bajom. De dolgozom az ügyön.
Ezek a portrék kikerültek a falra az első napon készültek fölé. iszonyatos nagy különbségek voltak! Ha nem vagyok ott, és nem tudom, hogy én/mi csináltuk, majdhogynem el sem hiszem. pedig láttam már ilyen előtte-utána rajzokat a honlapon, de akkor még csak ámult az ember. Most azonban mi is benne voltunk nyakig.

A 4. napon csak egyetlen feladatunk volt: önarckép fénykép alapján. Persze nagy segítség egy grafit ceruzarajzhoz egy fekete-fehér kép, na meg erre nem annyi időnk volt, mint az első napi rajzra. Ez a feladat nekem sokkal jobban tetszett, mint a szőke, göndör hajú kisfiú rajzolása. Gondolom épp a szőke, göndör haja miatt. Az pedig, amikor felfedeztem, hogy te szent ég, tényleg én rajzoltam, és tényleg én nézek vissza a papírról, nagyon jó és furcsa érzés volt. Boldogság, hogy sikerült, képes vagyok rá!
A tanfolyam lezárásaképpen volt még videós, beszélgetős rész, aztán pedig egy rögtönzött kiállítás a munkáinkból, ahol a hívott családtagok is ámulhattak.
Nagyon jó volt ez a négy nap, igazi feltöltődés!
Az pedig, hogy lesz folytatása, nem kérdés: színes- és festőtanfolyam is várja a jelentkezésemet :) És ha nem is most, hanem jövő nyáron, de biztosan nem hiába várja.

Egy hete ért véget a tanfolyam, és azóta minden nap rajzoltam. 21 nap kell a rögzüléshez, és igyekszem jó úton haladni, hogy ez sikerüljön is. Készült azóta Máté-, Samu- és Peti-portré, madárka virágzó ágon és sas is. Bár ténylegesen nem, de ezek a rajzok, akkor így voltak tökéletesek: a rajzok.

Vasárnap

Idén is megrendezték a mi falunkon is áthaladó biciklis versenyt (http://www.extrememan113.hu/versenykiiras). Mi idén nem készültünk rá (mármint a szurkolásra) annyira, mint tavaly. Tudtam, hogy lesz, de csak vasárnap, anyuéktól hazafelé jutott el tényleg az agyamig, amikor a sárga pólós irányítókat láttam.
Siettünk volna aludni, de azért egy kicsit, 20-25 percre azért kiálltunk a ház elé szurkolni a versenyzőknek Samuval és Petivel.
Nagyon aranyosak voltak, Sami mindenkinek kiabált, hogy hajrá, hajrá, Peti meg amikor elfáradt a kiabálásba, akkor tapsolt. Örömmel nyugtázták sok versenyző után, hogy visszaintegetett a bácsi, vagy mutatott valamit, vagy akár ő is "hajrá, hajrá"-zott, vagy mosolygott. És ez nekik elég is volt jutalmul ... Mondtam nekik, hogy mennyire örülnek, hogy te itt állsz és szurkolsz nekik. Akkor is, ha épp "csak" egy mosoly telik tőlük a szenvedések közepedte.
Le a kalappal minden versenyző előtt, aki ekkora teljesítményre képes!

Ami miatt korábban akartunk délután lefeküdni, az az volt, hogy Samci buszozni szeretett volna. Marika mama ment busszal Siófokra a dédihez a kórházba, őt akarta elkísérni Samu. Ehhez viszont aludnia kellett legalább egy kicsit. A busz 1/4 3-kor indult. A kicsit későbbi alvás nem akadályozta ebben, már idő nap előtt felkelt, majd nagy lelkesedéssel indult neki a nagy kalandnak. Tetszett is neki (menetrend szerinti buszon még nem is ült, az önkormányzat buszán is talán 1-2-szer), de hazafelére már elfáradt ... de megérte neki :)

Máté sem lógatta vasárnap itthon a lábát. Ő a Bandival és a Norbikával teljesítette egyik nagy-nagy vágyát: horgászott. Norbi már régóta nagy pecás (unokatesóm 4.-es fia), a papája meg pláne ... Máté is nagyon régóta rágja az apja fülét a horgászás miatt, de nekünk nincs rendes felszerelésünk, anélkül meg mi értelme lenne. De így teljesült a vágya, nagy boldogsággal ért haza az 5 órán át tartó pecázásról. És csak mesélt, mesélt és mesélt ...
A dédi ígért neki rendes horgászfelszerelést, amit elvileg a mai napon meg is kap. És akkor rettegjetek halacskák!

Derült égből ...

Fel sem merült bennem, hogy Samu már annyi idős lenne, hogy elkezdi váltani a fogait. Pedig így történt.

Azért akartam bekukucskálni a szájába, hogy megnézzem a fenti első két foga közti hézagot, mármint hogy mekkorát nőtt (mert szuvasodik), és akkor vettem észre, hogy alul hiányzik egy fogacska. Nem mozgott neki, nem is fájt, semmi előzménye nem volt.  De gyanítom, hogy a bekukucskálás napján esett ki, mert azért csak feltűnt volna a foghíjas mosoly ...

Az én fiaim nagy haverságban vannak a fogtündérrel, így Sami is számított tőle valamire. Fog  viszont nem volt, amit a párna alá tegyünk. Sami leleményességét mutatja, hogy természetesen erre is talált megoldást: írjunk egy levelet a fogtündérnek, majd azt betesszük a párna alá.

Így is történt: megírtuk, hogy sajnálatos módon úgy esett ki a fog, hogy észre sem vette, ezért nem azt, hanem ezt a levelet tesszük a párna alá.

Természetesen a fogtündér megértő, így kis fáziskéséssel ugyan, de hozott cserébe pénzt, ami bekerült a perselybe.

Samu pedig nagyon hivatkozott, hogy a következő kieső fogára sokkal jobban fog vigyázni. Majd kiderül ...

Szúnyogcsípés

Már a múltkorában kiderült, hogy Samu érzékenyebb a szúnyogcsípésre, mint a tesói.
Akkor a combját csípte meg két helyen, de rögtön akkora dudor keletkezett, mintha legalább egy méh csípte volna meg. A Fenistil kenőcs akkor elég volt.
Tegnap este úgy érkezett haza a mamától, hogy őt megcsípte egy szúnyog. A bal halántékánál. Fürödtek, ettek, akkorra a csípés helye már eléggé bedagadt, de nem gondoltam semmi rosszra. Most is bekentem neki, és elaludt. Reggel, amikor felkelt, egyre csak mondogatta, hogy fáj a szeme, nem tudja kinyitni. Azt gondoltam, talán valami miatt becsipásodott. Megmosta, majd visszajött. Akkor láttam, hogy elég szépen meg van neki dagadva a csípés helye és a szeme környéke is. Felénél kicsit jobban ki tudta nyitna, de észrevehető volt a változás. Adtam neki kalcimusc-ot (már este is lehetett volna annyi eszem, de nem gondoltam, hogy szúnyogcsípésnél is kellene -legközelebb ha az arcán csípi, adok neki - ártani nem árthat). Délután már kicsit apadt a duzzanat, de még mindig nem 100%-os.
Most vagy a szúnyogok ilyen nemnormálisak, vagy Samu érzékenyebb a csípésekre. El sem tudom képzelni, mi lesz, ha egy méh vagy darázs csípi meg.

Tanév vége

Elmúlt. Olyan hamar ... közben meg mindig azt érezve, hogy mikor lesz már vége. Na nem mintha Máté nagyon várta volna, bár a vége felé egyre többet kérdezősködött a nyári napköziről.
Merthogy a tanév vége nekem nem akkor van, amikor a gyerekeknek. Igaz, hogy az utolsó két hétben igyekeztem a szöveges értékelés rejtelmeibe is beleásni magam, de még így is volt tegnapra dolgom vele, és ma, amikor a nyomtatásra került a sor, még most is kellett néhány dolgot pótolnom. De jelentem, a bizonyítványok és a törzskönyvek várják a szombati kiosztást, megírtam a könyvjutalmakat is, és a napló is részemről rendben van.
Szombaton ballagás, tanévzáró, és Ági néni búcsúztatása is lesz, amire szintén gőzerővel készülünk. Merthogy nekünk osztályfőnökünk volt alsóban, és úgy lett szervezve a búcsúztatása, hogy jó pár volt osztályából jelennek meg tanítványok. Lesz, aki szaval, lesz, aki búcsúzik, mi pedig énekkel köszönjük meg a munkáját (Koncz Zsuzsa: Köszönöm című száma fogja biztosítani, hogy könnyes legyen a búcsú).
Jövő héten pedig 3 napos tesi továbbképzésben lesz részem több kollégával együtt.
Azutáni héten pedig a várva várt jobb agyféltekés rajztanfolyam csalogat Siófokra. Aztán jöhet a nyári napközi rám eső (szerencsére csak  2 nap) része.

De amíg nekem csak közeledik a tanév vége, addig Máténak el is érkezett. A magával szemben maximalista gyermekem örülni fog a bizonyítványának, mert nem csak most vár jó bizit, hanem ezért év közben is mindent megtett (és többször elkeseredett, amikor kiderült, hogy nem hibátlan a felmérője - pedig mindig jó volt neki, 90 % fölötti).
4 kisgyerek fog könyvet kapni a tanulmányi eredményéért, példás magatartásáért és szorgalmáért. (Máté is köztük lesz, de neki a példás magatartás kimarad)
Őszintén leírva sajnálom szegényt, hogy így alakult (mármint hogy én vagyok az osztályfőnöke). Év elején még azt gondoltam, hogy ez nem fog gondot okozni, de most azon a véleményen vagyok, Máté szempontjából jobb lenne, ha nem velem lenne, sőt, ha egyáltalán nem lennék az iskolában.
Mert tudjuk, hogy minden gyerek máshogy viselkedik, ha a közelében van az anyja. Ő is. És másképp viselkedne, ha nem lennék ott. Lehetne példás magatartású. De így nem az.
Tudom, mindig is nehéz volt a pedagógus-gyerekeknek ... ez van.

Nyáron pedig, ha elfoglaltságom lesz, akkor Máté a várva várt nyári napköziben múlatja az időt. Gyerekek között, játszva. És szeretne akkor is menni, ha én ráérek, de akkor nem mehet.
Pedig jobb lenne, mintha bevackolná magát a tv elé ...

Osztálykirándulás

Már év elején megbeszéltük a szülőkkel, hogy az első osztálykiránduláson Patca elé, a Katica tanyára fog vezetni az utunk. Máté nagyon lelkesen várta, hisz mi már többször voltunk, és mindig nagyon jól érezte magát (köszönhető legfőképpen a nagy piros csúszdának).
Sajnos az egyik kislány, Kíra lebetegedett, így ő nem tudott velünk jönni, de rajta kívül minden kislurkó ott volt, legtöbben anyukástul.
Azt gondoltam, hogy majd az anyukák is kedvet kapnak, hisz egy csomó mindent felnőttek is kipróbálhatnak és használhatnak, de rajtam kívül csak 1-2 anyuka vállalta ezt be :(
A gyerekek viszont nagyon lelkesek voltak. Amikor odaértünk, tízóraizni szerettünk volna, persze a gyerekeket minden egyéb sokkal jobban érdekelte, mint a kaja. A Dino-gokartok kipróbálásával kezdtük, és a mellette levő játszótérre is szabadon mehettek a gyerekek. Szerencsére itt nem voltak még mások, amikor mi odaértünk, így szabadon mehettek. Szívesen kipróbálták a nagy járgányokat is, de nagyon tetszett nekik a játszótéren felállított "hinta", vagy minek nevezzem. Tányérhintára kellett felülni 4 gyereknek egymással szembe, és lehetett körbe tekerni, úgy mint a ringlist. Az egyik anyuka vállalta, hogy segít nekem és így a dupla erőtől nagyon jól pörögtek, forogtak a gyerekek. A képek mindent elárulnak egyébként.
Ezután megnéztük az állatokat (vagyis oda indultunk, de kicsit eltértünk az útiránytól, mert eltérített mindet egy kicsi gumis lecsúszópálya). Szinte minden gyerek csúszott, Ildi és én is ... Sokszor voltunk már Patcán, de ez eddig mindig kimaradt.
A kiszolgált járművek parkja volt a következő állomás, ahol a gyerekek beleülhettek a kombájnba, ifába, traktorba. Itt felállítottak egy permetezőkaput (vagy mit: ami nagy melegben vizet permetez). Nagy ötlet volt!
A várba mentünk ezután, de néhány szülő inkább a kávét választotta. A gyerekeknek viszont volt erejük felfele még futni is. Mindenki fent szaladgált a vár középső részén, majd önként és dalolva kalodába zártunk mindenkit. Sajnos, csak egyesével ... ;)
De volt jelentkező a deres kipróbálására is, és a ketrec sem maradhatott ki.
Ekkor már 11 óra volt, nagy meleg, ezért úgy döntöttünk, hogy a többi kinti programról lemondunk, és a benti élvezeteket választjuk.
A benti örömöt és boldogságot nehéz leírni  ... csúszda csúszda hátán, lelkes, soha el nem fáradó gyerekek pedig :lépcsőn fel, csúszdán le - fülig érő szájjal. De jól érezték magukat a gyerek-játszóházban is, sőt felnőtt kíséretében a nagyoknak valót is kipróbálhatták.
A kék csúszdáról, a labdák közé szinte mindenki le mert csúszni, a nagy piros csúszdát azonban nem próbálta ki mindenki. Persze Máté, Áron és P. Kristóf legyőzték a félelmüket.
Egy ebéddel félbeszakítottuk ezt a boldogságot, de ebéd után még volt idő folytatni.
Senkit nem hallottam panaszkodni ezen nap miatt ...
Jövőre viszont - mivel már nagyobbak lesznek- egy kísérővel is simán bevállalom őket, bárhová is megyünk.
A készült képek itt megtekinthetők:
https://picasaweb.google.com/109339403226233389469/2014Jun?authkey=Gv1sRgCMWa3LKpnP6z1wE#6024070972223877250
https://picasaweb.google.com/szelandreacsilla/20140612OsztalykirandulasPatca2014?authuser=0&authkey=Gv1sRgCImrlLmCkbyV-QE&feat=directlink