2015. január 24., szombat

Kamu-Samu

A jég hátán is megél ... egész életében, az tuti. Nagyon sokat segít, dolgos, talpraesett, mindent megold.
És már most rafinált. Túlságosan is. Íme a bizonyíték:
1. Pár hete telefonáltak az oviból, hogy Samu nagyon furcsa, nem játszik, csak ül az asztalnál, fejét ráhajtva, és fájdítja a hasát.
Apja is, én is dolgoztam, de anyu épp ment haza, így bement érte az oviba, és elvitte hozzájuk. Pár óra múlva mentem érte, kipirulva ugrált a mamánál. Kutya baja. amit aztán a délután folyamán be is vallott: ő csak eljátszotta az oviban, hogy beteg, mert nem akart ott lenni ...
Ezek után történt, hogy azt mondtam, nem hiszek neki el olyat, amit nem lehet ellenőrizni (has- fejfájás), nekem láz kell, a szó kevés.
2. A héten megint telefonáltak, hogy Samu köhög, fáj a feje, jó lenne, ha pár napot itthon maradna.
 (előtte héten Peti volt beteg). Nem gond, megoldható, ha beteg. De ismerjük ...
Köhögött ugyan kicsit, de semmivel sem jobban, mint Peti, aki viszont mehet az oviba. Torokfájást elhiszem, kapott epres strepsils-t (lelkesen kérte), viszont azt olvastam valahol, hogy a kicsi gyerekeknek nem nagyon fáj a fejük. Ő viszont napokon keresztül ezt mondogatta. Láza semmi.
Részemről kétkedés, hogy tényleg beteg-e, de itthon maradt. Apja felvitte az orvoshoz, hisz igazolás kell. Az orvos a megvizsgálás után ennyit mondott: ennek a gyereknek a torka sem piros.
Lelepleződött. Persze nagyon sok a beteg az oviban, és hogyan döntsék el az óvónők, hogy tényleg beteg-e. De kérdem én, mi lesz belőle így később? Kis kamugép ...
Persze ő kitalálta már a tuti megoldást is:
ő nem megy oviba, de iskolába se. Itthon marad, és megvárja, amíg felnő ;)

2014. december 21., vasárnap

Ovis szerelem

Múltkor már írtam, hogy Samu mennyire odavan Bogiért. Azóta pedig egyéb események is történtek, és titkokat is tudtam meg (amik annyira nem is titkok).

Egyik este Samu ezzel állt elő: Ők megbeszélték a Bogival, hogyha felnőttek lesznek, vesznek közösen egy házat. Mert neki Bogi lesz a felesége, mert ők szerelmesek. És csókolózni is fognak, de igaziból ám! (Honnan szed ilyeneket?)
Aztán azt is megtudtam, hogy a szülinapjára meg kell, hogy hívja Bogit, és ő bizony egy lányos tortát kér (hogy tetsszen Boginak). De kell ám rá egy lány marcipán, meg egy fiú marcipán is! (Esküvői torta???)

Szünet előtt az óvó néni közölte velük a hírt, hogy januártól Bogi is a nagy csoportba fog járni. A kis szerelmesek épp egymás mellett álltak, Bogi pedig csak ráhajtotta fejét Samu vállára (mint aki így fejezi ki örömét). Samu ott nem nagyon értette, hogy mi van, de amikor itthon kiderült számára, hogy ő is ott lesz még, akkor egy hangos "juhhé" kiáltást hallatott :)
Hogy ez mennyire lesz jó, azt nem tudom. Óvó néni szerint jó lesz, mert remélhetőleg Bogi majd kissé visszafogja Samut, mert visszafogottabban viselkedik Bogi jelenlétében.
Nehézség is lesz azonban: Samu bevallotta, hogy őt megcsókolta Bogi. Egyelőre csak az arcára adott puszit jelenti a csók, de ki tudja, mi lesz itt júniusig?

2014. december 16., kedd

Samu, mint Casanova

Az egészet azzal kezdeném, hogy Máté kicsi kora óta nincs kibékülve a lányokkal. Az oviban soha nem játszott velük (hisz az első két hét után annyira egymásra találtak a kis barátjával, hogy csak ők ketten voltak játszópajtások). Néptánckor is kész kínszenvedés volt neki párt találni még elsőben is, és csakis egy kislánnyal hajlandó táncolni azóta is. Tőle tehát soha nem hallottam a lányok felől.
Épp ezért volt nagyon furcsa Samu.
Persze tudom, hogy Sami alkalmazkodóbb, könnyebben tud barátságot kötni, és akár lányokkal is játszik.
Már szüreti felvonuláskor feltűnt, mennyire lelkesen mesél a párjáról, Bogiról. Aztán kis idő után azt is hallottam, hogy ő a Boginak a szerelme, az övé pedig Bogi.
Ami miatt mégis úgy döntöttem, hogy ezt leírom, az a Mikulás-ünnepélyen történt esemény:
Sami egyik oldalán Peti ült, másik oldalára Bogi került (hogy hogyan, azt nem tudom, most azt mondom, hogy ők direkt ültek egymás mellé). Még el sem kezdődött a műsor, de már készültek olyan képek, amelyeken Bogi lelkesen bújt Samuhoz, és volt olyan is, hogy nem csak bújik, de karolja is. Édesek voltak :)
A Mikulás ünnepély végén, amikor újra fényképezni akartam őket, ez a kép fogadott (és ez azóta is mosolyra húzza a számat, mert olyan hihetetlenül aranyosak, őszinték voltak):
Samu ült a padon, féloldalasan tartva  a lábait, Bogi lábai pedig Samu lábain keresztbe vetve. Samu keze Bogi lábain, és gondolom, Bogi keze is ott volt.  Rájuk néztem, és csak mosolyogtam. Szóltam Samunak, felém fordult, de meg nem mozdult. Aztán amikor Bogit hívta a Mikulás, kiment a csomagjáért, és teljesen természetes mozdulattal, ugyanúgy visszaült. Sami pedig szintén. Nem beszéltek, hogy hogy üljenek, ez így jött nekik teljesen természetesen, gyermeki ártatlansággal, őszintén.

Azóta pedig azt a titkot is megsúgta nekem Samu, hogy ők a Bogival már megbeszélték, hogyha felnőttek lesznek, akkor vesznek közösen egy házat, ott fognak lakni, és még csókolózni is fognak. De igaziból ám! Mert neki a Bogi lesz a felesége, mert ők szerelmesek.
Tegnap pedig vitte Boginak a kinder-tojásban talált lányos karkötőt. Még az óvó néni elől is eldugta, de sajnos Bogi épp hiányzott, így én lettem délután a megbízott. Bogi örült, a karkötőt feltette a kezére, ma pedig megbeszélték Samuval, hogy tetszik neki.
Jó látni, hogy Samci ilyen kis lovag ;) Imádom, a rosszcsontságától függetlenül.
Ja, és kíváncsian várom a végkifejletet ... ki tudja, mit hoz a jövő!

És íme a kép:

2014. december 6., szombat

Életjel

Az áprilisi föld napja, a tanévzáró, nyári élmények egy része mind vázlati státuszban várta sorsát, én meg meg sem tudom mondani, mikor jártam errefelé.
A pesti nyaralás részletezésére mindenképp szakítok majd időt, most pedig a jelenlegi helyzetről pár szót.

A nyári szünetben nagyon sokat rajzoltam, nagyon jó volt, kikapcsolt, és hiányzik :( De mióta elkezdődött az iskola, sajnos ez a tevékenység háttérbe szorult, nagyon kevés a szabadidő, és nehezen állok neki, hisz tudom, milyen sokáig tart. Persze pár kép azért elkészült, de nagyon nehezen álltam nekik (kérésre készültek). Most azt gondolom, hogyha saját örömömre akartam volna rajzolni, könnyebben nekiálltam volna. Reggel is sötét van - nyáron emiatt is könnyebben ment. Korán keltem, és rajzoltam. Most meg sötét van és hideg ... én meg inkább ilyenkor mást csinálok.
A képeim itt megnézhetők.

Szeptemberben nekiálltam egy programnak: reggeli 30 perc sétának indult, aztán késztetést éreztem, hogy bele-belefussak. Jó volt, tetszett, éreztem, hogy egyre könnyebben futok és egyre többet. Persze nem futottam végig, dombnak felfele nem tudom mikor fog menni, de ez nekem így is megfelelt. Aztán jöttek a sötét reggelek, a hidegek, na meg betegség is többször megszakította, úgyhogy most nem megyek. De tavasszal mindenképpen szeretném újra elkezdeni, akkor egy kis hozzászokás után komolyabb futásprogramot is szeretnék végigcsinálni. A tél nem az én barátom .. a múltkori hideg szabályosan fájdította belül az orrom, és a fülem is érzékeny ... persze lenne megoldás, egy csősál, Timi javaslatára, de most ez sem segít. Tudom, kifogás, de most nincs erőm hozzá ...

Már karácsonyra készülődünk lassan, jelenleg épp a Mikulás kellős közepén vagyunk.
Hihetetlen, milyen aranyos Peti, aki a múlt hetet végigénekelte itthon: Télapó itt van, Hull a pelyhes, Cifra palota háromszögében :) a nagyobbak nem voltak ilyen éneklősek, de nagyon jó hallgatni, vele énekelni.
Jó volt látni a héten a várakozás izgalmát is, és az örömöt, amikor megjött a Télapó. Annyira hisznek, jó velük ezt átélni. Az iskolában persze előkerül mindig az igazi- nem igazi Télapó, de annyira hisznek még ők, hogy komolyan nem is fordul meg a fejükben, és szabályosan fel voltak háborodva- amikor az egyik felsős fiú azt mondta nekik, hogy nincs is Télapó-, hogy mit is képzel, hogy mondhat ilyen butaságot? Az iskolában az én Mikulásomtól ezt kapták.
Holnap ovis Mikulás lesz egy kis műsorral, na meg a szokásos adventi vásár, amire én is készítettem pár dolgot: cserép-angyalkát, fakanál-szarvast, kúp-díszt.
Jó volt az ünnepekre hangolódni ;)

Még két hét, és mindenki itthon lesz ... jó lenne addigra egy kis hó is. Bár az időjárás-előrejelzés nem kecsegtet ilyen idővel ...

2014. július 22., kedd

Balcsi

Igaz, voltunk már idén nyáron egyszer a Balcsin, de akkor még nem volt olyan kánikula, mint most.
Hétvégén azonban igazi strandidő volt, így mindenképpen esedékessé vált a strandolás. Zsolti szombaton délutános volt, így ő nem tudott jönni, Marcsiék pedig Kaposvárra mentek a Zsombiért, így csak én maradtam a gyerekekkel. Bundiék viszont lelkesen beleegyeztek a megkeresésemre.
A gyerekek ennek pedig nagyon örültek, hisz a Bundával és az Anitával mindig nagyon jókat tudnak játszani, bohóckodni. A víz nagyon kellemes volt, sokat voltunk bent. Pepi inkább velem szórakozott, bár a chaga-vonatba Máté mindig lelkesen bevonta: Bunda húzta Petit, Peti úszógumijába kapaszkodott Samu, Samuba pedig Máté. Jól elszórakoztak, majd ettünk egyet. Hihetetlen, de ezt is megértük: délután 1/2 5-kor a Balaton parton ezt hallottuk: elfogyott a lángos ... akkor tán dagasztani kellene. Szerencsére a másik büfénél kaptunk, és helyben sütött finom pizzát is ettünk.
Evés után az óriáscsúszda felé vettük az irányt. 10-es jegyet vettem, gondoltam, hogy Saminak is tetszik majd. Hát annyira nem.
Az első csúszásra Máté, Sami és Bundi ment fel. Máté csúszott egyedül, neki végig nagyon tetszett, és még arra is volt ideje, hogy a célegyenesbe befordulva mindig kiabáljon: most jövök!
Sami Bundával együtt csúszott. A csúszással nem volt baja (mint hosszas kérdezősködés után kiderült), a nagy vízbe csobbanás viszont nem tetszett neki. Az első csúszáskor nem tudta rendesen megtartani Bundi, így megijedt. És bár utána még rábeszéltem egy csúszásra, amikor már szerencsésebb volt az érkezés, mégsem akart többet csúszni. Nem erőltettem, Máté viszont örömmel bevállalta a maradék csúszást. Nem számított, hogy hányszor kell lépcsőzni.
Kis gubanc után sikeresen hazaértünk kb. 3/4 8-kor. A gubanc a kocsival volt ... nem akart indulni. Valami baj lehet a kulccsal, vagy az önindítóval vagy az érintkezéssel ... Máté viszont kérte az Istent, így elindult ... olyan édes volt,. ahogy megjegyezte, hogy csak az Istent kell kérni, és minden rendben is lesz :)

Vasárnap többen indultunk a Balaton fel Zsolti is jött velünk, és Marcsiék is jöttek. Csúszda ekkor csak Máténak és Zsombinak volt (ők nagyon bírták, az örömöt nagyon jó volt látni az arcukon).
Kicsit fújt a szél, nekem ezért annyira nem tetszett a víz, fáztam, de a gyerekek nagyon élvezték. Különösen Samu, aki a Ferivel nagy szivacsfegyveres vízi csatát vívott. Máté és Zsombi pedig egymással csatáztak és játszottak. Hiába, ők már nagyok ...

Bár most lehűlt az idő, de hétvégére megint kánikulát mond, így biztosan újra megyünk: a homokozós játék, pléd, törölköző pedig a kocsiban várják az indulást. Így tuti nem maradnak itthon.

2014. július 11., péntek

Jobb agyféltekés rajztanfolyamon jártam

Zsolti telefont vett magának pár hónapja épp annyi pénzért, amennyibe egy ilyen jobb agyféltekés rajztanfolyam kerül. Megbeszéltük, hogy ami neki a telefon, az nekem ez a tanfolyam lesz. Mert megengedhetem magamnak ...
Rettentően vártam ... és nem csalódtam! Szuper volt!
Siófok, 2014. jún. 30.- júl. 3. rajztanfolyam.com

1. nap: Legelső feladatunk- még a bemutatkozás előtt, minden instrukció nélkül, az alapján amit eddig tudtunk- négy rajz elkészítése volt: 1. Önarckép, 2. Választott portré, 3. Egy személy emlékezetből, 4. Kéz-rajz.
Na nem mondom, hogy valamelyest nem tudok rajzolni, hisz végtére is vizuális nevelés a  műveltség-területem, de azért mégis ... az emlékezetből rajzolás soha nem tartozott a kedvenceim közé. De ennek ellenére minden zokszó nélkül teljesítettem/ teljesítettük ezt a feladatot.
Ezután következett a bemutatkozás, ami ebédszünetig elhúzódott, mert elég sokan, kb. 20-an vagyunk, és nem csak száraz bemutatkozás volt, hanem hozzá is fűztek a bemutatkozásokhoz néhány tanfolyammal kapcsolatos dolgot.
Aztán ebéd után kezdődött a rajzolás. Ez számomra nem volt teljesen ismeretlen, hisz 2 éve nyáron egyszer én már nekiálltam ennek: letöltöttem a könyvet és a munkafüzetet, és el is kezdtem olvasni, rajzolni, de aztán idő hiányában abbamaradt. Mert a könyvet olvasni kell, a feladatokat értelmezni, és nincs, aki szóljon, ha elakadsz. A tanfolyamon viszont elmondták az instrukciókat, hogy mire kell és hogyan figyelni, és ha valami nehezebben ment, akkor pár szóval segítettek.
Nagyon pozitív volt egyébként az egész légkör: ami tölti az embert. Többször hangoztatta Kitti és Mariann is, hogy ők nem kritizálnak, sem pozitív, sem negatív értelemben, mert nem az a cél. Nem tökéletesen és hibátlanul kell rajzolni, hanem szívesen, lelkesedéssel. Nem nekik kell, hogy tetsszen a rajz, hanem minket kell, hogy elégedettséggel töltsön el. Akkor is, ha nem tökéletes. Azt kell érezzük, hogy akkor, abban a percben az úgy tökéletes. még ha nem is az. Ha tudjuk, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk a cél érdekében, akkor igenis legyünk elégedettek :)
Egyébként az is igaz, hogy a rajzos jótanácsok mellett (pl. szem, portréknál), az egész tanfolyamon a hangsúly a kikapcsolásról, a felszabadultságról, a tevékenység élvezetéről, a pozitív hozzáállásról szólt. Több videót is megnéztünk a pozitív beállítottságról, melyek lényege az volt, ha nem adod fel és kitartó vagy, akkor mindenre, de tényleg mindenre képes vagy. Legyen szó egy rajzról, fogyásról, vagy épp betegségből való meggyógyulásról.

Visszatérve az első nap délutánjára: azzal kezdtük, ami később is végigkísért minket: fejtetőn rajzolás, és vonalak. Kaptunk egy képet, amiből 2 centis sávot láttunk. Nem tudtuk, hogy mi van a képen (mert nem is kell tudni, mit rajzolunk ... mindig csak vonalakat, foltokat rajzolunk. Világosabbat, sötétebbet, árnyaltat, kisebbet, nagyobbat. De nem kezet, szemet, orrot vagy akármit. Ez egy nagyon fontos dolog, hogy el tudjunk vonatkoztatni az agyunkban a megszokott sztereotípiáktól. Semmit nem úgy rajzolunk, ahogy megszoktuk, hanem nagyon apró részletekben gondolkodunk. Ezért volt a letakarás (később is, pl. a portrénál nem az egészet néztük, hanem takartunk, és a látott részletnél is mindig csak egy kicsi vonalra, foltra koncentráltunk. Nem csoda, ha egy porté, kb 3 óra alatt készült el. De tudjuk: jó munkához idő kell. (Többször megjegyeztem a tanfolyam során, hogy az én meglátásom szerint nagyon sok olyan gyerek van, aki emiatt nem képes rajzolni: mert rögtön akarná az eredményt. Egy rajzórán is iszonyatosan nehéz (nagyobbak, pl. 6.-as) rávenni, hogy egész órán dolgozzon. Nem tud addig mit kezdeni a lappal és a ceruzával. pedig lehet.
Ami tehát előttünk volt: egy kép, amiből két centis sávot láttunk, tehát vonalakat. Figyelni kellett hogy melyik vonal hol kezdődik, hol ér véget, merre tart, milyen vastag Rajzoltunk így egy Picasso képet és egy asszony portréját. Ezt a fejtetőn rajzolást kipróbáltam már korábban a hatodikosokkal, de nem nagyon voltak partnerek: küzdött a bal agyféltekéjük rendesen (nem látták értelmét, hülyeségnek tűnt). de mégis születtek lovak, amit egyébként nem tudtak volna lerajzolni. Persze mint mindennek, ennek is a gyakorlás jót tesz, mert az ember szeme hozzászokik, hogy mire figyeljen.

Nagyon fontos tényező volt a vakkontúr rajzolása: sokszor csináltuk, nem szerettük, de az agyunknak kellett, hogy kicsit lecsillapodjunk, lassítsunk és csak a feladatra, az adott vonalra szenteljük teljes figyelmünket. Klasszikus zene is szólt végig, ami tudat alatt ellazít, még akkor is, ha egy idő után nem is hallottuk.

Még az első napon megtörtént  ez első olyan rajz, ahol már árnyékoltunk, és sok figyelmet szenteltünk neki: egy cipőnek. És meglepő módon, de már a cipők is jó sikerültek (én annyira nem voltam elégedett). A tanfolyam végén szervezett kiállításnak már ezek is szereplői voltak.

2. nap: A nap témája a negatív tér, negatív terek voltak ... más látásmódot adott nekünk. Mire figyelj, mire ne, mi a fontos. Mert az agyunk mindig valamit akar rajzolni: pl. széket. De ekkor a széket nem úgy rajzoltuk, ahogy szoktuk, hanem a negatív tereket a szék vonalai között. Pl. a támlája közti teret, téglalapokat rajzoltunk, azok vonalaira, egymáshoz való viszonyára figyeltünk. Ugyanaz a vonal, mit a támla vonala, de nem a támlára, hanem a mögötte lévő térre összpontosítva. Ekkor fekete-fehér képek születtek, mintha megvilágítanánk egy tárgyat, és a csak a falra vetített árnyékát rajzolnánk le. Több ilyen feladat volt: A Gondolkodó-ról, székről, levelekről is készült ilyen kép.
Aztán egy vakkontúr után  odafigyelve kellett lerajzolni a kezünket. Nekem tetszett ez a feladat, mert általánosban, felsőben is rajzoltunk többször ilyet (persze akkor nem tetszett, de most már bele tudtam igazán mélyedni). Az ez utáni feladat annyira nem volt begyere ... bár ilyet vagy hasonlót (összegyűrt papír) is rajzoltunk általánosban, de ez nagyon nehéz, vagy értelmetlennek látja csak az agyam. Itt hófehér rongy volt ... tetézte a nehézséget, hogy épp ablak előtt ültem, ahol minden egyes függöny-libbenésnél változott az árnyék.

Minden nagyobb feladat után kirakták az összes rajzot, és gyönyörködtünk. Általános jellemző volt, hogy a másikét jobban tudjuk értékelni, mint a sajátunkat. Igaza volt Mariannának akkor, amikor azt mondta, hogy mennyire nehezen fogadjuk el, ha bárki jót mond rólunk és dicsér. Tetszik a szívünknek, a lelkünknek, de mindig visszakozunk ... hogy itt és itt nem jó, lehetne javítani. Pedig az ott és akkor tényleg úgy tökéletes. Mert abban a munkafolyamatban ez volt a legtöbb, amit ki tudtunk hozni magunkból. Fogadjuk el mindig azt az állapotot, amiben épp vagyunk egy folyamatban- ezt Kitti hangoztatta többször. És ez nem a rajzról szólt. Fogadjuk el magunkat, a munkánkat, és ne másnak akarjunk megfelelni, ne azt akarjuk, hogy másnak tetsszen a rajzunk. Mi magunk kell, hogy jól érezzük magunkat a tevékenység közben (legyen az rajzolás, festés, éneklés, főzés vagy épp takarítás), és csak nekem kell, hogy tetsszen a végeredmény. Ha másnak is tetszik, az egy plusz öröm, ha esetleg ki akarják állítani, az még több plusz, de soha ne ezért alkossunk ... csak magáért az élvezetért, amit közben érzünk. És az elégedettségért, hogy ezt én csináltam.
Nagyszerű gondolatok ... és ezek voltak a tanfolyam során a pluszok. Nem csak azt tanultuk, hogy hogyan rajzoljunk (vagyis hogy konkrétan hogyan azt annyira nem is), hanem ez a sok-sok pozitív megerősítés tette teljesen felejthetetlenné ezt a 4 napot.
Persze nekem maga a 4 nap nyugalom is hatalmas feltöltődés volt, és hogy ez a 4 nap épp így telt, azért tényleg hálás vagyok a sorsnak.

Bocs, mindig elkalandozok ... pedig még mindig ugyanarról írok: a rajztanfolyamról :)
A ruha volt a 2. nap végpontja, de kissé megnyugtattak minket: most nagyon mély vízbe lettünk dobva, hogy nagyon meg akarjuk figyelni az árnyékokat, a foltokat, következő munkáinknál viszont ennyire nem lesz szükségünk. Kevesebb is elég lesz.
És tényleg így is lett.

A 3. napon egy középkori férfiember profilját kellett lerajzolni, nagyon aprólékosan, minden részletre odafigyelve.
Fejtetőn még mindig, és nem arra figyelve, hogy milyen testrészt rajzolunk, hanem csak arra az egy vonalra, foltra koncentrálva, amit épp rajzolunk. Kételyekkel a fejemben álltam neki, de tettem a dolgom. Amikor pedig az arca kezdett kirajzolódni, egész jóképű pasi bukkant elő, és innen már nagyobb volt a lelkesedésem is. Láttam az alagút végét. Jól sikerült, és érdekes, hogy mindannyian ugyanazt a portrét rajzoltuk, mégis hányféle lett. És mind jó ...
Ezen a napon délután már csak egy feladatunk volt, igaz, az nagy falat. Az első napon lerajzolt választott portrét kellett újra lerajzolni, az eddigi tapasztalatainkat, tudásunkat felhasználva. Nagyon furcsa élmény volt, mert ez volt az első olyan alkotás, ahol nem kintről befelé, hanem belülről kifelé haladtunk a rajzolással: szemek, orr, száj, és csak utána a körvonal, az is csak segédvonalakkal.
A kidolgozott szemeknél azt éreztem, hogy ez akár egy állatnak a szeme is lehetne. 4 órányi munka után pedig meg is született az eredmény: egy kisfiú portréja. Jó lett, az arca kifejezetten tetszett, de a haja kívánnivalót hagyott és hagy maga után. Már az elején frusztrált a gyermek szőke, göndör haja ... nem csoda. És azóta is a hajjal van a legtöbb bajom. De dolgozom az ügyön.
Ezek a portrék kikerültek a falra az első napon készültek fölé. iszonyatos nagy különbségek voltak! Ha nem vagyok ott, és nem tudom, hogy én/mi csináltuk, majdhogynem el sem hiszem. pedig láttam már ilyen előtte-utána rajzokat a honlapon, de akkor még csak ámult az ember. Most azonban mi is benne voltunk nyakig.

A 4. napon csak egyetlen feladatunk volt: önarckép fénykép alapján. Persze nagy segítség egy grafit ceruzarajzhoz egy fekete-fehér kép, na meg erre nem annyi időnk volt, mint az első napi rajzra. Ez a feladat nekem sokkal jobban tetszett, mint a szőke, göndör hajú kisfiú rajzolása. Gondolom épp a szőke, göndör haja miatt. Az pedig, amikor felfedeztem, hogy te szent ég, tényleg én rajzoltam, és tényleg én nézek vissza a papírról, nagyon jó és furcsa érzés volt. Boldogság, hogy sikerült, képes vagyok rá!
A tanfolyam lezárásaképpen volt még videós, beszélgetős rész, aztán pedig egy rögtönzött kiállítás a munkáinkból, ahol a hívott családtagok is ámulhattak.
Nagyon jó volt ez a négy nap, igazi feltöltődés!
Az pedig, hogy lesz folytatása, nem kérdés: színes- és festőtanfolyam is várja a jelentkezésemet :) És ha nem is most, hanem jövő nyáron, de biztosan nem hiába várja.

Egy hete ért véget a tanfolyam, és azóta minden nap rajzoltam. 21 nap kell a rögzüléshez, és igyekszem jó úton haladni, hogy ez sikerüljön is. Készült azóta Máté-, Samu- és Peti-portré, madárka virágzó ágon és sas is. Bár ténylegesen nem, de ezek a rajzok, akkor így voltak tökéletesek: a rajzok.

2014. július 2., szerda

Vasárnap

Idén is megrendezték a mi falunkon is áthaladó biciklis versenyt (http://www.extrememan113.hu/versenykiiras). Mi idén nem készültünk rá (mármint a szurkolásra) annyira, mint tavaly. Tudtam, hogy lesz, de csak vasárnap, anyuéktól hazafelé jutott el tényleg az agyamig, amikor a sárga pólós irányítókat láttam.
Siettünk volna aludni, de azért egy kicsit, 20-25 percre azért kiálltunk a ház elé szurkolni a versenyzőknek Samuval és Petivel.
Nagyon aranyosak voltak, Sami mindenkinek kiabált, hogy hajrá, hajrá, Peti meg amikor elfáradt a kiabálásba, akkor tapsolt. Örömmel nyugtázták sok versenyző után, hogy visszaintegetett a bácsi, vagy mutatott valamit, vagy akár ő is "hajrá, hajrá"-zott, vagy mosolygott. És ez nekik elég is volt jutalmul ... Mondtam nekik, hogy mennyire örülnek, hogy te itt állsz és szurkolsz nekik. Akkor is, ha épp "csak" egy mosoly telik tőlük a szenvedések közepedte.
Le a kalappal minden versenyző előtt, aki ekkora teljesítményre képes!

Ami miatt korábban akartunk délután lefeküdni, az az volt, hogy Samci buszozni szeretett volna. Marika mama ment busszal Siófokra a dédihez a kórházba, őt akarta elkísérni Samu. Ehhez viszont aludnia kellett legalább egy kicsit. A busz 1/4 3-kor indult. A kicsit későbbi alvás nem akadályozta ebben, már idő nap előtt felkelt, majd nagy lelkesedéssel indult neki a nagy kalandnak. Tetszett is neki (menetrend szerinti buszon még nem is ült, az önkormányzat buszán is talán 1-2-szer), de hazafelére már elfáradt ... de megérte neki :)

Máté sem lógatta vasárnap itthon a lábát. Ő a Bandival és a Norbikával teljesítette egyik nagy-nagy vágyát: horgászott. Norbi már régóta nagy pecás (unokatesóm 4.-es fia), a papája meg pláne ... Máté is nagyon régóta rágja az apja fülét a horgászás miatt, de nekünk nincs rendes felszerelésünk, anélkül meg mi értelme lenne. De így teljesült a vágya, nagy boldogsággal ért haza az 5 órán át tartó pecázásról. És csak mesélt, mesélt és mesélt ...
A dédi ígért neki rendes horgászfelszerelést, amit elvileg a mai napon meg is kap. És akkor rettegjetek halacskák!