Szülinapok

Terveztem, mit hogy lehetne ... a tervezést nehezítette, hogy Zsolti épp délutános, szóval este nincs itthon. De valahogy csak meg szerettem volna köszönteni. Hajnalban felkeltem, gyorsan összedobtam neki egy Sport szelet tortát, tettem rá egy gyertyát, és mellé tettem a kis ajándékomat. Nem nagyon szoktunk ajándékozni szülinapon: köszöntés, és torta azonban mindig volt. Amikor ébresztettem a fiúkat, megköszöntöttem, aztán mi mentünk a dolgunkra, ő még aludt, de délelőtt megtalálta a meglepijét. Tortából nem evett, a gyerekeknek meghagyta, hogy este fújják el helyette a gyertyát is. Ez meg is történt, le is tesztelték a tortát, ami nagyon ízlett nekik.
Másnap jött az én szülinapom: köszöntést megkaptam a suliban kutyafuttában, de gondoltam, hogy valami készül, de nem tudtam konkrét dolgot. Azt hittem, hogy ha hazaérek, én is úgy találok valami kis meglepit, ahogy én hagytam. Délután azonban a Laci elkottyantott egy szócskát valami tortáról. Így nem volt nagy meglepetés, amikor a mama üzent a fiúknak, hogy menjenek át palacsintát enni. Nem lett volna ezzel semmi baj, de mi van, ha nem akarnak. Mivel sejtettem valamit, nagyon invitáltam őket.
Pepi maradt velem, a nagyobbak meg kb. 5 perc múlva megjelentek egy nagy tortával és egy gyönyörű csokor virággal a kezükben. Ami a mamánál várta sorsát apa megbízásából.
És ennyi elég is volt ... nem is kell ennél több ajándék: egy csokor piros virág ... szívet melengető. Az meg pláne, ahogy a fiúk álltak vele az ajtóban, no meg az is, hogy az ilyen megbízást az apjuktól kapták.

Világnapok, megemlékezések

Mint az iskolák többségében, vagy minden iskolában, nálunk is vannak megemlékezések különböző fontos eseményekről. A legfontosabbak a nagy nemzeti ünnepeink, amiknek tiszteletére ünneplőbe is öltözünk, de apróbbak is vannak, amik színesítik az iskolai életünket.
Minden év elején ki van osztva, hogy melyik pedagógus melyik műsorért lesz a felelős, és azt igyekszünk minél színesebbé tenni.

Az első világnap a zenei (okt.1.) volt, amiről megemlékeztünk az iskolában. Igaz, hogy a műsor hossza miatt ráment egy óra (aminek a feszített tanterv miatt annyira nem örültem, de a műsor kárpótolt minket az biztos, és végül a matekkal sem maradtunk el). A zenei világnap felelőse az ének tanárnő volt, aki a szüreti műsorra való készülés mellett ide is teljes szívvel próbált. Mert próbálni kellett sokat ahhoz, hogy a műsor ilyen emlékezetes legyen.
Volt pár információ magáról a világnapról, a zene fontosságáról életünkben, de a főszerep mégis a zenéé volt. Nagyon színvonalas produkciót adtak elő tanártársaink (énektanár, hegedűtanár, és a technikatanár is beszállt nagybőgőzni) és a gyerekek is készültek (4.-esek, és külön a felsősök). A népdaloktól kezdve a szolmizációs éneken át eljutottunk a mai kor zenéjéig, ami még jobban felhívta figyelmünket a zene sokszínűségére, hogy mindenki megtalálhatja a hozzá illő műfajt. De a zene az kell!
A felsősök Cozombolis: A zenétől felforr a vérem című számát énekelték el, amiből Máténak annyi maradt meg, hogy miért éneklik azt, hogy "jobb adni, mint kapni", amikor kapni sokkal jobb :)
(Egyébként minden zokszó nélkül végighallhatta a műsort, ami ugye azért nagy szó, mert nagyon nem bírja a zenét, ritmusérzéke se nagyon van, bár az énekórán azt veszem észre, hogy ha lassan is, de azért barátkozik :))

Egy kis ízelítő itt nézhető.

A másik világnap az állatok világnapja volt (okt.4.), amiről egy nagyszünetben emlékeztünk meg egy kis tudnivalóval,  verssel, képekkel, könyvekkel, ritka képek vetítésével. Persze a legnagyobb sikere a vetítésnek volt, a kicsik (Máté is) árgus szemekkel figyelték, mikor következik vadállat, vagy érdekes, szokatlan kép. És hüledeztek, csodálkoztak, aminek hallható jele is volt. Noémi néni hordozható memóriajátékot is csináltatott erre az alkalomra, állatok képeivel, aminek sikere volt még délután a napköziben is.
Ez a megemlékezés azonban nem a napján volt, hisz közben még egy névadó ünnepélyünk és egy aradi vértanúkról való megemlékezésünk is volt. Előző okt. 3.-án utóbbi okt. 4.-én reggel.

Programoknak nem voltunk híján, az biztos, és eztán sem leszünk, mert kedden a 4.-esek íjászkodni fognak, szerdán pedig egészségnap lesz. Mi kis elsősök pedig hétfő délután köszöntjük először a szülinaposainkat.

Itthon vagy! Magyarország szeretlek!

Nagy szervezkedés előzte meg idén a szüreti felvonulást. Volt, hogy az ovis, volt, hogy az iskolai szülői munkaközösség szervezte, most azonban az "Itthon vagy! Magyarország szeretlek!" pályázaton az önkormányzat is indult, így a falu apraja és nagyja közösen szervezte az önkormányzattal és az ovis és iskolai szülői munkaközösséggel közösen. Már a tervezésben is aktívan részt vettem én is a többi anyukával együtt, és a tűztáncot is gyakoroltuk másnapra. De haladjunk csak sorjában!
A dátum adott volt, mert a pályázó településeken egy időben, szept. 28-án kellett megtartani a szüreti felvonulást, és 29-én a Szent Mihály napi tűzgyújtást.
Ezen pályázatnak köszönhetően több környező településen is ezen a napon volt a felvonulás, de jobban tartottunk a bál résztvevőinek számától. sajnos volt már példa rá, hogy nagyon kevesen voltak a bálban, pedig nem magunknak, a gyerekeknek gyűlt a pénz (belépő, tombola, miegyebek).
A felvonulás előtt 1 órakor műsor volt a pályán, ahol felléptek az ovisok, a nyugdíjasok, iskolás néptáncosok, Szálka együttes (néptánc), majd bemutatták a bírót és a bírónét,  végül a kisbíró kidobolta és felolvasta az előző év eseményeit. Közben mi, az anyukák nagy lelkesen kínáltuk pogácsával, itallal -népviseletes, díszes ruháinkban- a nézőket. A műsor után lovaskocsikra, traktorokra szálltunk (kocsi sajnos nem volt sok, de ennek ellenére a felvonulás résztvevői elég sokan voltak: volt, aki felcicomázott autóval, volt, aki kistraktorral szállt be a menetbe. A táncoló gyerekek, mi és a zenekar pedig nagy traktor pótkocsiján ültünk, és jártuk végig a falut. Minden utcában megálltunk, táncoltak a gyerekek, kínáltak az anyukák, de volt olyan hely, ahol süteménnyel vártak minket a ház elé kiülve.
Máté jött velem, Samu pedig a mi utcai megállónknál szállt fel. Nagyon élvezték a kocsikázást, bár Máténak az nem annyira tetszett, hogy a zenekar mellett foglaltunk helyet, Samunak viszont annál inkább!
Hamar a végére értünk, mindenkinek volt ideje pihenni kicsit a bál előtt.

Zsolti szülinapi bulin volt délután, csak reménykedni mertem, hogy időben hazaér, és olyan állapotban, hogy tudjunk menni a bálba, hisz számítottak rám a tombola árulásánál, de úgy beszéltük, hogy a szendvicseknél is váltva leszünk.
Gyerekek vacsiztak, fürödtek, lefeküdtek aludni (nagyok a mamával, Pepi velem), aztán miután ki tudtam osonni én is összekészülődtem és indultunk. Sajnos amikor odaértünk még elég kevesen voltak, pedig már 1/4 10 volt, de aztán szerencsére sokan összegyűltek, közel 150 jegyet adtunk el. A zenekar önmagához hűen nagyon jól zenélt, nagyon jól éreztük magunkat, sokat táncoltunk, amikor kellett, akkor pedig a bejáratnál álltam, vagy a szendvicsek közé kerültem rövid időre. Aztán a tombolát árultuk és húztuk. Ez elég jól elnyúlt, már fél 3 volt, mire a végére értünk. Táncoltunk még párat, aztán elmentünk haza, hiszen reggel a gyerekek nem alszanak tovább, mint szoktak. Nehezen bírom én az éjszakázást, de nagyon jó volt kicsit kimozdulni.
Másnap 11-re mentünk takarítani, szerencsére voltunk elegen, így egy óra alatt minden újra ragyogott.

Vasárnap este még egy felvonás várt minket ... (vagyis engem és a fellépőtársaimat, mert Zsolti délután dolgozott). A Szent Mihály napi tűzgyújtás okozott napközben némi izgalmat, mert az időjárás nem kedvezett nekünk: esett az eső, fújt a szél. A mi tűztáncunkat viszont már a szél is tönkre tudta volna tenni. 9-kor kezdődött, nagyon igyekeztem, mert Pepcsi nehezen aludt csak el. De odaértem, és a műsorokat is meg tudtam még hallgatni. Palotással kezdődött, aztán énekeltek az iskolások, a nyugdíjasok, a férfikórus (ami előtte pár héttel alakult), majd táncoltuk mi a tűztáncunkat. Jól sikerült :)
Tűzgyújtás is lett, igaz, az eső szakadt, de ez nem akadályozott meg minket ;)

Képek innen nézhetők
A kisbíró szövege pedig ez volt
Műsorok: szüreti: ovisok    Ovisok 2    alsósok   felsősök    felsősök 2    felsősök 3   lányok   nyugdíjasok  zenészek  Szálka   kisbíró 
Mihály napi: köszöntő   palotás   iskolások   nyugdíjasok   férfikórus   tűztánc

Futóverseny

A tanév kezdésével szinte egy időben (vagy csak pár hét csúszással) megkezdődnek a sportversenyek is. A 3. héten tartott értekezleten derült ki, hogy hamarosan lesz a mezei futás területi döntője, amit meg kell előzzön a helyi iskolai verseny. Péntek az a nap, amikor versenyt lehet rendezni - ennek több oka van, ezt nem részletezném- és mivel a 27-e már foglalt az elsősök beavatása, köszöntése miatt, ezért hirtelen jött, hogy 20-án kell megrendezni az iskolai fordulót.
A kis elsőseimet jól bebolondítottam, lelkesítettem őket, hogy minél többen jelentkezzenek, és próbálják ki magukat. Igaz, hogy a betonpályát még tornaórán sem látták, és fel sem tudták mérni, mit is jelent azon 3 kört futni, de a lelkesítő beszédem nagyon hatásos lehetett, mert semelyik osztályból nem volt annyi jelentkező, mint tőlünk.
Már előre leszögeztem nekik azt is, hogy senki ne keseredjen el akkor sem, ha utolsó lesz. Mert: 1. a részvétel a fontos, 2. nem futottak soha ennyit (azt hiszem, 400 m), 3. a másodikosokkal voltak egy csoportban, akiknek egy éve napi tesiórájuk volt, fociedzés, meccs, stb - tehát sokkal edzettebbek.
Már most előre nevettek viszont, hogy jövőre másik korcsoportba kerülnek, és akkor majd ők futnak a kis elsősökkel - senkinek nem esett le, hogy most ők azok a kicsi elsősök :)
Nagy lelkesen indultunk fel a pályához, ahol egy bemelegítő kör és egy kis bemelegítés után az 1-2. osztályos fiúk sorakoztak fel (ők voltak a legtöbben, 11-en). Persze a nagyobbak gyorsabban kezdték az első kört, a picik meg igyekeztek velük futni, de mindenkin látszott, hogy túl erős volt a kezdés. De nagy örömömre mindenki végigfutotta, ügyesen, kitartóan. A 2.-asok arattak nagyobb sikert, de Máté kis barátja, Kristóf az utolsó métereken felverekedte magát a 2. helyre. Nagyon szép eredmény, de ne felejtsük el, hogy ő is egy éve rendszeresen focizik. Szóval edzett.
Máté 7. lett, és a célba érkezés után csak pihegett (mint mindenki más)- de nagyon büszke voltam rá, hisz már a 2. körnél láttam rajta, hogy fáradt, de becsülettel végigfutotta! És ha csak az osztálytársait nézem, akkor 3. lett, de a 2. kisfiú évismétlő, szóval jövőre más korcsoportban lesz.
Szegénykém viszont elég csalódott volt, keservesen sírt, el is bújt, mert ő előrébb szeretett volna végezni. Hiába mondtam neki mindenféle vigasztaló szót, süket fülekre talált ... aztán megbékélt azzal, hogy 7. lett, hisz a társai közül volt, akit maga mögött hagyott. Az újabb sírásroham akkor kapta el, amikor kiderült, hogy a kis barátja 2. lett, és így mehet a területi döntőre ... mert ez igazságtalanság ... hisz ő is csak elsős.
De aztán megbékélt, remélem a kedve nem ment el a futástól, ha már kezdetben ilyen nagy volt a lelkesedése. És azért azt sem felejtsük el, hogy Máté nem egy mozgásbajnok, olyan kis esetlen a mozgása, nem jó a mozgáskoordinációja, és semmi ritmusérzéke. A lelkesedését azonban semmi pénzért le nem törném :)
Képek is készültek, és itt megtekinthetők.

Tanévkezdés és az első hét

Várva várt iskola!
Máté nagyon készült, és tényleg nagyon várta, mikor mehet már iskolába. Nem volt neki teljesen szokatlan maga az épület, hisz én is ott dolgozom, a Marika mama is, és tornára is járt velem kisebb korában.
A szokások szerint az első napon, az első órába van a tanévnyitó ünnepély. Így volt ez idén is.
Felkerekedtünk minden batyunkkal. Máté és én kiszálltunk az iskolánál, Zsolti elvitte a Samut az oviba, aztán ő is jött a suliban, hisz az első évnyitóról nem maradhat le apa sem (főleg, hogy csak délutánra ment dolgozni). Az idén az utolsó pillanatban jöttek meg a könyvek, nem volt lehetőség évkezdés előtti kiosztásra, de lehetőséget adtam a szülőknek, hogy aki gondolja, tanévkezdés előtti pénteken behozhatja a gyerekének a holmijait: rajzfelszerelés, matek-doboz, tornazsák. Kb a fele gyerek szülője élt is ezzel a lehetőséggel, és ők jártak jól, mert egy nappal előbb jöttek meg a könyvek, így ők már akkor meg is kaphatták. Nem osztottam viszont ki mindet, csak azokat, amelyeket első félévben használunk, és még azok közül is maradtak a tartós könyvek: ének, technika. Ekkor amelyik gyerek szeretett volna, választhatott helyet is magának. Máténak is kiválasztottam a helyét.
De kanyarodjunk vissza az első naphoz. Nagy izgalommal gyülekeztek a gyerekek, és mindenki keresett helyet magának. Aztán 8 óra előtt kimentünk az aulába, ahol a tanévnyitó ünnepély kezdődött. A kis elsősök mindig leülhetnek, így köszöntötte őket az igazgatónő. Két sorban ültek, az egyik oldalon az óvó néni, a másik oldalon pedig én ültem. Nem voltam én sem ismeretlen számukra, hiszen az ovistársuk anyukája voltam, és voltak májusban az iskolában is.
A tanévnyitó a kis elsősök köszöntésével kezdődött. Mondtak 2 verset (egyiket Máté Kristóf barátjával- két kis pösze :)), majd kapott virágot az óvó néni és én is, a gyerekeknek pedig névre szóló kis emléklap készült és egy-egy zsírkréta is az övék lett. Ezután következett a tanév megnyitása, az újdonságok, tudnivalók felsorolása.
Amikor vége lett, bementünk a terembe, ahol a maradék gyerkőc még megkapta a könyveit (vagyis azok, akiknek meg lett rendelve májusig). 3 kisgyerek úgy maradt le hozzánk, kettőt pedig a nyáron írattak be, így az osztály szinte 1/3-ának nem tudom, mikor lesz könyve ... remélem, mihamarabb. Az első napon ismerkedtünk egymással, a könyvekkel, a dobozaink tartalmával. Elkészítettük a rajzos órarendünket és énekórán körjátékokat játszottunk.
Nem csak a gyerekek, hanem én is nagyon vártam már a tanévkezdést. Nyugisak, aranyosak, lelkesek voltak nem csak az első nap, de egész héten. És bár láttam rajtuk, hogy fáradnak, és abban is biztos voltam, hogy senkit nem kellett este altatni, nem lettek nyafogósak és rosszak. Napköziben sem volt velük semmi gond. Remélem, ha egy kicsit oldódnak, akkor sem lesz ez sokkal rosszabb. mert így egy nagyon klassz kis osztályközösség alakulhat ki.
Máté minden nap szívesen ment, és a tornaóra (ezt nem én tartom) ugyan nem került be a kedvencei közé (okkal- cipőfűzés ment időre, amire szomorút kapott, akinek nem sikerült ... van, aki nem is tud cipőt kötni, és a millió szomorútól nem is fog megtanulni :( . Ezt így nem kellett volna rögtön az elején, esetleg 2 hét gyakorlás után ...) Mindegy, túltette magát rajta, és a pénteki óra után már azt mondta, ez az egy kivételesen jó volt.
Persze volt sírás is, ami nekem szólt, mint anyának és nem a tanító néninek. Biztos vagyok benne, hogy egy idegennek nem mondta volna sírás közepette, hogy miért nem őt szólította fel, pedig mert ő milyen régóta jelentkezik.
De azért aranyos, lelkes, és tényleg jelentkezik. Nem kiabál be (nem többet, mint a többi), megvárja, amíg felszólítom, és bár eddig az "anya" megszólítás volt többségben, hallottam már tőle "tanár nénit" is. Belerázódunk, nem lesz itt semmiféle gond, úgy érzem.
Öröm volt az első hét mindkettőnknek :)

Iskolára fel!

Máté már hónapok óta nagyon várja az iskolát. Kb. egy hónapja az iskolaszereket is beszereztük, füzeteit bekötötte, tolltartóját elrendezte, készen áll a tornaholmi és a rajzdoboz is. Könyvek majd első nap, a szállító 30.-ára ígérte (aug. 4. helyett).
Az iskolakezdés viszont nem csak ennyiből áll. Rendszeresen, minden nap csinál valamennyi feladatot: színezés, labirintus, számösszekötés, szaggatott vonalak átrajzolása, számlálás, miegyebek. Bár a kézügyessége nem szuper, van mit csiszolni rajta (pedig gyurmázni, vágni, ragasztani szeret, és a lego összerakásához is szükség van kézügyességre).
A cipőkötés  volt a nyarunk utolsó feladata. Óvodában nem tanulták (és nem is volt kötős cipője, amin lehetett volna), de tornaórán nem fogja a tanár bácsi kötözgetni, az tuti, főleg nem mindenkiét. Pár hete nekiálltunk, megmutattam neki, próbálta, nem ment, és a nyaralás miatt halasztottuk a dolgot.
Aztán hét végén újra előkerült. Most már a saját tornacipőjét vehette a lábára. Igyekezett, részben sikerült is neki, sőt volt, hogy elég gyorsan, aztán a párjával meg szenvedett egy órát. Persze ezektől a kudarcoktól teljesen elkedvetlenedett.
Aztán elővettem neki Peti cipőjét, aminek vastagabb, hengeres és hosszabb a kötője. Párszor gyakorolt rajt, majd következett Sami cipője, aminek megint más a fűzője. Ezt elsőre megkötötte, és onnantól kezdve a tornacipő  megkötése is mindig sikerül. Ha pedig esetleg valami kis hiba miatt nem lesz tökéletes, már nem kedvetlenedik el, hanem kiköti és nekiáll újra.
És mivel már tudja, nem annyira feladata (persze mondtam neki, hogy a gyorsaságon még lehet finomítani), nagy lelkesen kötözgeti és gyakorolja. A boldogság, a büszkeség és az elégedettség pedig mindig kiül az arcára :)

Kalandos kirándulás

Augusztus 20-ára volt tervezve egy kirándulás Nemesvitára, a Western Parkba. Neten nézegettem, és nagyon vártam. Sajnos a rossz idő közbeszólt, és egy patcai kirándulás lett végül aznap, ahol beltéren is nagyon jól tudják érezni magukat a gyerekek. A western kirándulást pedig eltoltuk hétvégére. Szombaton megint az időjárás diktált, de vasárnap reggel sütött a nap. Örültem, felöltöztettem a gyerekeket, és megkérdeztem Zsoltit, hogy mennyire fáradt (éjszakás a héten). Aludt és nem mutatott hajlandóságot, hogy szeretne jönni velünk, én meg nem erőltettem, tudtam, hogy fáradt, ezért gyorsan ugrasztottam anyut, hogy igazán eljöhetne akkor ő velünk.
Ahogy haladtunk, eltűnt a napocska, befelhősödött az ég, pár csepp eső is hullott, de kirándulni még épp jó lett volna. Balatongyörök közelében jártunk (közel a célhoz), amikor valami  szokatlan zaj ütötte meg a fülemet. Valami lehet a gumival, gondoltam, és semmi jóra nem számítottam, amikor félreálltam, szerencsére épp egy parkolóba sikerült, valami kilátó közelében.
Defekt. Ami nem lett volna különösebb gond, ha van az autóban pótkerék. De a mienkben nincs, és nem véletlenül, vagy hanyagságból, hanem gyárilag nincs. Ami viszont van ilyen esetre, az a gumijavító készlet, valami folyadékkal vagy habbal, amit a gumiba fújva kitölti a gumit, és megjavítja a kereket. Általában ...
Miután megálltunk, felhívtam a Zsoltit, adjon már tanácsot, mitévő legyek. Azt mondta, kérdezzek meg autósokat, nincs-e náluk pumpa, hogy felfújjuk. Nálunk nem volt (így vettük a kocsit, eredetileg volt benne), és akiket megkérdeztem, náluk sem volt. Nagyon segítőkészek voltak egyébként az emberek. Először a mellettünk várakozó busz sofőrjét kértem meg, ő jött is, megnéztük mi van a kocsiban, kereket ki is cserélte volna, de jelen helyzetben nem tudott segíteni (mert a gumijavítás során a hab befújása után rögtön pumpálni kell). Ő a közeli benzinkutat ajánlotta, hogy menjek le nagyon lassan addig, de kiderült, hogy messzebb van az a kút, mint ő gondolta, úgyhogy ez a verzió törölve lett.
A másik fiatalember, aki segíteni próbált, a parkolóban árusító fiú volt. Ő telefonált szerelőért, de egyik nem vette fel, másik pedig nem tudott segíteni.
Közben végszükség esetére megkaptam a keszthelyi autómentők telefonszámát. Gondoltam, az drága mulatság lenne ...
Egy mellettünk lerobbant másik autóhoz jött valaki, gondoltuk szerelő, így őket is megkörnyékeztem. Nem szerelő volt, de elmondtam a problémám, és jöttek megnézni, mi van a csomagtartóban. Kereket ők is szívesen kicserélték volna, de így tehetetlenek voltak. Gumijavító készlettel még egyik sem találkozott.
Nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, és -bár csak ideiglenesen, de- részben ők mentettek meg.
Leszedték a kereket, elvittek a közeli benzinkútra, ahol a kutas megcsinálta a gumijavító-készletes javítást. Kiderült, hogy egy viszonylag nagy lyuk (vágás) van a keréken. Visszamentünk, felrakták a kereket, és kaptam egy telefonszámot, mert megkértek, hogyha hazaérünk,csörögjünk rájuk. Kedvesek.
Nem eresztett a kerék, de már dél volt, ezért feleslegesnek gondoltam a western parkba menni, de nem akartam egyből haza sem indulni velük, ezért a közeli (kb 100-200 méterre levő) balatonedericsi Afrika múzeum felé vettük az irányt. Lassan mentem, nem volt gond, de amikor megálltunk a múzeumnál, láttam, hogy félig megint lapos a kerék, és enged szakadatlan. Puff ... de legalább jó helyen álltunk, és látnivaló is volt. Telefonáltam Zsoltinak, aki előkereste otthon a jobb hátsó téli gumit, szerzett egy autót, és elindult a megmentésünkre.
Mi pedig addig bebarangoltuk az állatkertet, megnéztük és simogattuk az állatokat. Végigjártuk a múzeumot is. bebarangoltuk a mini-dzsungelt, felmásztunk a kilátóra. Persze mire felértünk, az elem is lemerült  a fényképezőben, pedig olyan csodás volt a kilátás...
Aztán Sami puputevegelt, Pepcsi pónilovagolt, Máté pedig rodeobikázott egyet. Na meg játszótereztek, de aztán az eső is rázendített, hűvös is volt ... kicsit fáztak, éhesek voltak, fáradtak, és még várni is kellett az apjukra. De így végszóra odaért, 5 perc alatt kicserélte a kereket, és indulhattunk haza. Épp 3 óra volt, és csoda, hogy eddig és így bírták a strapát. Útközben Pepcsi és Sami is aludt egyet, aztán Bogláron még tescoztunk egyet, majd mentünk haza.
nagyon úgy néz ki, hogy ez a western park valami miatt nem akarta, hogy idén meglátogassuk, de jövőre már nyár elejére tervezem ezt a kirándulást, így biztosan nem maradunk le végleg.
A gyerekek egyébként nem nagyon érzékeltek ebből a kalandos útból annyit, a mamát jobban megviselte, meg persze a várakozás nem a kedvence a gyerekeknek, de összességében jól viselték, élmény volt nekik maga a defekt és az afrika múzeum is. És bár én nem így terveztem, mégsem szomorodtam el különösebben, mert sajnos volt, akik nem úszták meg ennyivel a napot, mert a múzeum előtt elég szépen összekoccantak ...

Képeink itt vannak :)