Ami nem is Halottak napján, hanem Mindenszentekkor volt, de a lényegen nem változtat: emlékeztünk azon szeretteinkre, akik már nincsenek köztünk.
Délelőtt anyunál voltam a gyerekekkel, akik teljesen meg voltak bolondulva, így már akkor megígértem nekik, hogy nem viszem ki őket. Apjuk sem jól kezeli ezen helyzeteket, semmi értelmét sem láttam, hogy feszítsük a húrt.
Hazamentünk, elaludtak a kicsik, Mátéval pedig mindannyian nekiálltunk öltözni. Anyós átjött vigyázni a kicsik álmát, mi pedig kimentünk a temetőbe. Máté nagy lelkesen várja minden évben ezt a napot, mert már kicsi korától kezdve érdekelte a gyertyagyújtás. Örömmel gyújtotta mindenhol a gyertyákat, mécseseket. Neki nem annyira az emlékezésről szól ez a nap, mert sajnos nem emlékszik senkire, aki kint fekszik. Emlékezhetne, de nem ... apu akkor halt meg, amikor Máté 9 hónapos volt. Nagyon szerette (mint minden gyereket), és nagyon-nagyon bánom, hogy nincs is róluk közös kép (csak amin apu a Télapó) de valahol egy rövid videót találtam azért. Lehetett volna több emlék is. A dédi (Bözsi dédi) pedig Máté 11 hónapos korában halt meg, hirtelen. Vele van pár kép, meg is néztük, de nem emlékszik. Hogy is emlékezne, amikor én is alig emlékszem a papáimra, holott elsős és 2.-as voltam, amikor meghaltak.
Az ő sírjuknál voltunk még, na meg az apósénál, de róla képet sem nagyon láttunk, nem ismertem én sem, mert fiatalon halt meg, Zsolti 2.-as korában.
Mire hazaértünk, a kicsik felkeltek, de egyáltalán nem készültek, vagy siránkoztak volna, hogy lemaradtak, én pedig nem bántam meg, hogy nem vittem ki őket. Kimegyünk majd nyugiban, amikor nem kell azon aggódni, hogy végigüvöltik a temetőt, hisztizve azon, hogy ki gyújtja a gyertyát. Viszünk virágot, és elég lesz az az emlékezés is nekik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése