Az egész ballagási, búcsúzkodási mizéria hétfőn kezdődött, amikor az idei tanévben utoljára mentünk a logopédushoz. A szeptemberben kezdő 3 kislegényből már csak kettőt vittem, 2-3 hete kiderült, hogy a z egyik kisfiúnak nem kell mennie többször.
Aztán Erzsi néni vizsgára készült, és nem mentünk, így csak ez az egy alkalom maradt. Gondoltam, viszünk neki virágot, hisz utolsó alkalom, na meg pedagógusnap is most volt. Szereztem nagyon szép sárga nőszirmokat, a fiúk pedig a fele úton azon törték a fejüket, mit is mondjanak az Erzsi néninek, amikor átadják a virágot. Őszintén megmondom, Mátén meglepődtem, hisz ő olyan nehezen áll oda az ember elé szemtől szembe és mondja el a kis szavait (pl. óvó néninek a pedagógusnapi virág átadásakor), most pedig olyan lelkesen készült. A kis barátját ismerem, rajta nem csodálkoztam.
Amiket hallottam a kocsiban: köszönöm, hogy itt lehettem / köszönöm, hogy tanított / köszönöm, hogy tanulhattam / köszönöm, hogy játszhattam / köszönöm, hogy kivitt a játszószobába / köszönöm a matricákat /köszönöm, hogy segített.
Már a nagy készülődésben megmosolyogtam őket, olyan édesek voltak.
Aztán amikor odaértünk, várnunk kellett, ők pedig csendben, állva, a virágot a hátuk mögé rejtve várták az Erzsi nénit. Aki meglepődött, hogy látja a fiúkat, mert mindig el szoktak bújni, hogy megijeszthessék.
Mindkettő szépen elmondta neki a kitalált kis "köszönőbeszédét", én pedig úgy elérzékenyültem rajtuk, hogy teljesen könnybe lábadt a szemem. Megható volt: mert saját maguk találták ki és el is mondták, szépen, nyugodtan. Ha nekem mondja ezt egy tanítványom, nagyon örülök neki, de ennyire nem érzékenyülök el. Ez valahogy a saját gyerek miatt lehet, hogy eljutott Máté eddig, hogy így ki mer állni egy felnőtt elé, és el is mondja a kis érzelmeit.
Mert azt ne felejtsük el, hogy nagyon szerettek a logopédushoz járni, amikor elkezdtük, az volt a mérce, hogy hányat kell a következőig aludni. És bár az otthoni gyakorlás a kezdeti nagy lelkesedés után kissé csitult, az Erzsi nénihez menetelt mindig nagyon várták.
Nem csak az Erzsi nénitől búcsúztak a múlt héten, hanem szombaton az ovis ballagáson is túlestünk. 9-kor kezdődött az oviban. Mindannyian mentünk, mamákkal, dédivel együtt.
Énekeltek, verseltek a nagyok, virágot, tarisznyát kaptak, búcsúztak tőlük a kicsik, középsősök versekkel.
Ha nem ült volna Pepcsi az ölemben és nem tekergett volna, na meg Samci is nyugton maradt volna, a könnyem is kijött volna. 2-3 olyan alkalom volt, amikor majdnem kibuggyantak. Megható volt, és közhely, de egy korszak lezárult.
A ballagás után szépen odaadta minden óvónéninek és dadusnak a virágot, és a nagycsoportosok közös ajándéka (egy egyedi cserép óra, a 11 ballagó nevével) is az illetékesek kezébe került.
Megtörtént egy közös fényképezkedés is a család első ballagójával, majd mentünk haza. (Képek)
Máté egyébként nagyon várja az iskolát, és még közelebb leszünk egymáshoz, hisz hozzám, az én osztályomba fog járni. Mindenkinek új lesz: ő nagy iskolás lesz, és nekem is először lesznek kis elsőseim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése