Dédi

1932.03.22
Ekkor született a dédi. Idén tölti be a 80. életévét.
Az egész itt kezdődött ... aztán kicsit közelebbi időpont: 3-4 hete, amikor a nénje és anyu kitalálták, hogy a dédinek szülinapi buli lesz szervezve.
Anyu volt a főszervező, és minden titokban maradt a dédi elől. Az iskola ebédlőjében szerveződött a buli (itt volt anno Máté és Sami keresztelői ebédje is), a Baba vállalta a főzést. Anyu megvette a sok hozzávalót, de ugye a titok miatt otthon nem pakolhatott, így a hús, a tojás és a stb ebédhez való a Piri nénjénél gyülekezett. A tojás is úgy csórta ki anyu otthonról. Persze a dédinek - aki talán még darabra pontosan is tudja, mikor mennyi tojás van - rögtön szemet szúrt, hogy megcsappant a tojáskészlet, de el lett annyival intézve, hogy én vittem belőle :)

Buli leszervezve, ajándékok megvéve, amikor az élet közbeszólt: a dédi hétfőn kórházba került kiszáradással. Mi lesz most? Átrakni nem igazán tudtuk volna, hisz a következő szombat munkanap, és mivel nem mindenki helybeli, nekik igencsak gondot okozott volna a más időpont (lehet, nem is lett volna olyan, ami mindenkinek ok - Veszprém, Sopron, Bp).
Így anyu (aki majd minden nap ment a mama után a kórházba) kénytelen volt beavatni a főorvos-asszonyt a hétvégi tervekbe.
De a kórházi lét miatt nagy volt a keveredés, a szervezkedés, mikor és hogyan jön haza a dédi. Ő jött volna már csütörtökön (hosszú hétvége van), volt olyan variáció, hogy szombat reggel jöhet haza, és este vissza kell vinni. Végülis péntek délután hazajöhetett és vasárnap este kell visszavinni.

Szombat: De vajon mi legyen mondva a dédinek, miért nem főz anyu? hova megy? ...
A mama úgy tdta a szombati forgatókönyvet, hogy a nénjéék a Zsuzsiékhoz hivatalosak ebédre, anyu a Zsuzsinak megy segíteni főzni délelőtt és azért nem főz ő sem, mert őt is hívták.
Én a Samival felvittem az ebédlőhöz a sütiket, az ajándékot (fotókönyv) és a dekorációt, amit gyorsan kiszórtam (barkát virágoztattam fel, ill. kis narancssárga virágokat vágtam ki anyagból, azokat szórta el a fehér terítőn), majd hazaugrottunk Pepcsiért és Mátéért, és felmentünk a dédihez, így anyu le tudott lépni.
nem volt gyanús a dédinek semmi, pedig a gyerekek sem otthoni ruhában voltak ... beszélgettünk, gyerekekkel játszottunk. 11-kor én eljöttem a gyerekekkel. Még megkérdezte, lesz-e ebédünk. Persze, feleltem.
Gyerekeket kitettem az ebédlőnél, gyorsan elugrottam a Zsoltiért, anyósért és a pörköltcukor-tortáért, majd csatlakoztunk a többiekhez.
A nénjéék elmentek a dédiért ... vártunk. persze az én fiaim már az asztalnál ültek, várták az ebédet (Máté mondjuk azért, mert akkor: " Annyi sütit ehetek, amennyit akarok?")
Mire a dédi odaért, ők már túl voltak az ebéden. Hiába, valakinek le kellett csekkolni, nem mehet mindenféle étel a vendégek elé :)

Amíg mi vártuk, hogy megérkezzen a dédi, ő így élte meg az eseményeket:
várta a lányáékat Veszprémből, úgy tudta, hogy rokonokhoz hivatalosak ebédre. Amikor odaértek a nénjéék, azt mondták neki, hogy öltözzön ő is, mert őt is viszik az ebéd helyszínére (ami igaz is volt -részben). A dédi azt mondta, hogy rendben, de ő ugyan nem vesz cipőt, jó lesz neki a papucs is, hisz a kocsiban senki nem látja (nagyon be volt dagadva a lába).
Meg lehetett neki mindent magyarázni: miért mennek épp ellenkező irányba, mint kellene, miért fordulnak be az ebédlőhöz. Nem gyanakodott. Ki sem akart szállni a kocsiból, hisz hogy belépett az ajtón, meglátta a Zsoltit, de akkor még csak a volt furcsa, hogy miért van itt a Zsolti is? Aztán amikor beljebb ért és meglátta a többieket, akkor már leesett neki. Aztán a Tamás elkezdte énekelni a "Boldog szülinapot ..."-ot. Meghatódott, elsírta magát. És nem csak ő ... a teremben kevés olyan felnőtt volt, aki nem (Talán az erős, fiatalabb férfiak kivételek).
Puszihegyeket kapott, és a későbbi bevallása szerint nagyon jól esett neki a köszöntés, hisz őt így még nem köszöntötték. Ugyanakkor nem csak öröm járta át a szívét, hanem egy kis szorongás is (amit én tökéletesen megértek, hisz semmit nem sejtett, belecsöppent a közepébe. Én nem is szeretnék ilyen meglepetést, ne figyelmeztessen engem ennyi ember, hogy milyen öreg vagyok -persze senki nem figyelmeztette, és az idősebb embereknek biztosan más már a hozzáállásuk.) nagyon örült a mama, hogy minden unokája, dédunokája összegyűlt köszönteni őt, ill. azok a közeli rokonok, akiknek fontos. (csak apu hiányzott, de lélekben ő is velünk volt)
Ez milyen csodálatos érzés lehet!! Azt ünnepeltük, hogy van nekünk!!!

Az ebéd előtt a bátyus felolvasott egy kis köszöntőt, amin megint kibuggyantak a könnyek.
Én pedig odaadtam a mamának az ajándékunkat, ami egy fotókönyv volt. Csodás ajándék: ott kezdődött, hogy a mama közel 18 évesen férjhez ment, aztán jöttek a gyerekek képei (amik nem voltak ugyan túl jó minőségűek, de ahhoz képest a könyvben egész jók voltak).
Aztán mindenkinek külön oldalt szántam: lánya, fia, 5 unoka, 5 és fél dédunoka. Tettem bele vegyes unokás, dédiunokás képeket is. Jó sokat szenvedtem vele, duplán kellett megcsinálni (Amikor már kész volt, jelezte, hogy nem tudja beolvasni az összes képet -hajrá, újra az egészet, de megérte!). Szuper ajándék lett, ami szintén könnyező...
Mindenkinek nagyon tetszett .
Kapott még a dédi finom tortákat, virágokat, matracot, és egy masszázsfotelt is.

Beszélgettünk, gyerekek játszottak (de jó, hogy az iskola pályája az ebédlő mögött van, így a gyerekek tudtak focizni, biciklizni, motorozni.
Samit és Pepcsit hazavittem aludni, Kornél és Kíra pedig az autóutakon aludt. Mikor felébredtek, mi is visszamentünk.

Aztán a dédit hazavitték, nagyon fáradt volt (hisz a kórházban előtte 5 napig csak feküdt, persze, hogy sok volt neki az üldögélés). Én maradtam takarítani, pakolni, a gyerekeket pedig szétosztottam: Pepcsi szopi után ment a Vera mamához, Sami az Anitáékkal ment a meccsre, Máté pedig az apjával.

Véget ért a nap, a dédinek pedig biztosan örök emlék lesz ... ez is, nem csak a képek :)

Képek: a márciusi album eleje közelében:
https://picasaweb.google.com/matesamu2/2012Marc?authuser=0&authkey=Gv1sRgCJ2M28PS3dHbsAE&feat=directlink