Mátéról van szó, és arról, hogy logopédushoz kell/ett járnunk.
Nagycsoportba kerülése óta kellett vigyem a beszédhibája miatt, és jártunk akkor is, amikor első osztályos lett. Kb. egy hónapja már szóba került, hogy nem kell többet menni, de akkor még abban maradtunk, hogy egy kis plusz gyakorlás nem fog megártani neki. Most azonban már minden hangja biztosan megvan, úgyhogy nem kell többet vinnem. Amikor megtudtam, mondtam az Erzsikének, hogy szomorú lesz majd Máté. Ő is megjegyezte, hogy már említette neki, és látta rajta, hogy lógatta az orrát. Elbúcsúztunk tőle, majd a kocsiban rákérdeztem Mátétól, hogy most mi lesz. Nem esett kétségbe, azt mondta, hogy nem baj, akkor majd jön akkor, amikor majd másodikos lesz.
Felvilágosítottam, hogy neki már soha többet nem kell az Erzsi nénihez jönni. Drága szívem előrehajolt a kocsiban, és elkezdtek potyogni a könnyei ...
Mindig nagyon várta, hogy mikor kell menjünk, számolták a napokat (mennyit kell aludni) a kis barátjával.
Örülünk neki, hogy vége, mert ez azt jelenti, hogy előbb-utóbb tisztán fog beszélni is (még nem mindig tiszta - ha nagyon gyorsan beszél, még előfordul hiba, de pár hete én is észrevettem, hogy sokkal tisztábban beszél, és még a "r" hang is egyre többször megvan, igaz, kicsit hosszabban ejtve, mint a többi, de akkor is). Másrészről szomorkodunk, mert minden jótól nehezünkre esik elbúcsúzni. De ez van.
Lelkiekben én még nem búcsúztam az Erzsikétől, mert lehetséges, hogy találkozunk még, és nem csak úgy, mint kollégák, hanem mert a két kisebb beszéde sem tiszta ... de idővel majd meglátjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése