Még az iskola utolsó hetében az igazgató-asszony minden kisgyerek figyelmét felhívta rá, hogy a nyári szünet ideje alatt, június 31-én, egy kerékpáros verseny mezőnye halad át a falunkon. Aki teheti, szurkoljon nekik!
Aztán a verseny előtti héten egyéb felkérés is érkezett: a verseny szervezői díjakat gyűjtöttek azokból a falvakból, amelyeken keresztülhalad a mezőny. De mit is tud felajánlani egy kis falu? Pl. Igal, ahol gyógyfürdő is van, na meg szállodák, fel tudott ajánlani egy-egy fürdőbelépőt, egy-egy 1-2 éjszakás szállást, de mi? Arra jutottunk, hogy egy iskola mi mást tud felajánlani, mint rajzot, festményt, képet.
Úgyhogy az egyik kolléga nekiállt egy festménynek, Szent Ferencről, mivel Szent Ferenc Ált. Iskola vagyunk, és meg a templomot örökítettem meg. Ezeket a felajánlásokat, amiből 30 gyűlt össze összesen, a verseny végén kisorsolták a résztvevők között.
Remélem, az én rajzomat az a versenyző nyerte, aki a verseny előtti héten elkerekezett Andocsra, és ellátogatott a templomba. Vagy ha nem ő, akkor egy olyan, aki ezt értékelni fogja.
És akkor a versenyről röviden:
Az "ExtremeMan 113" egy hosszú távú triatlonverseny, ami 1900 m úszásból, 90 km kerékpározásból és 3*7,03 km futásból áll. A nagyatádi nagy verseny felkészítője (Ironman)), mert épp mindenből a fele távot kell teljesíteni. Nagyon kemény. Szerintem már ez is, hát még a teljes táv. Bár a célba érkezés felemelő lehet :)
Vasárnap délelőtt mindig anyuéknál vagyunk, és most a verseny miatt kb. 3/4 órával előbb jöttünk haza. Nem akartam a verseny ideje alatt bóklászni, bár nem egy kupacban jöttek a versenyzők.
Az önkormányzattól kapott papír szerint 1/2 12 és 14 óra között haladnak át a falunkon. Ebben az oda- és vissza is bent van, mert a fordulójuk a szomszéd faluban, Nágocson volt.
Samcival lelkesen vártuk őket, kiültünk a ház előtti partoldalra, Pepcsi addig még homokozott.
Ahányszor jött egy-egy bringás, lelkesen tapsoltunk mindenkinek. Ők pedig értékelték :) Aminek Sami rettentő mód örült. Minek is? Ha visszaintegettek, vagy kezükre támaszkodva tapsoltak, vagy ha mosolyra húzódott a szájuk, vagy ha visszaszóltak. És tetszett neki az is, amikor visszafelé épp látta, ahogy a banánt eszi valamelyik versenyző, vagy iszik (mente közben -számára ez hatalmas szó), vagy épp egy szendvics lógott kis a srác szájából.
Amikor pedig én Pepcsit vittem aludni, ő akkor is lelkesen tapsolt, és kiabált is nekik.
Nem tudtuk azonban végignézni, elfáradt Sami, hisz épp alvásidő volt, de így is nagyon sok versenyzőt biztattunk. Aztán ő aludni ment.
Mi örültünk ennek a versenynek, mert nem lát ilyet minden nap az ember.
Itt pedig részletesebben olvashat róla, akit érdekel:
http://www.extrememan113.hu/
2013. július 4., csütörtök
Ovis kirándulás
Minden évben a Szülői Munkaközösség elviszi egy kirándulásra az elballagott nagycsoportosokat.
Mivel sokat dolgoztunk idén, így jó sok pénzünk lett (mármint az Szm-nek), így nem kellett azon aggódni, hogy elég lesz-e a pénzünk, vagy menjünk kirándulni, de ne messzire.
Bátran választhattunk, hogy hova és hogyan szeretnénk. Bár később az szm-elnökkel (szintén ballagó volt a lánya) arra jutottunk, hogy nem egészen úgy kellett volna csinálnunk ezt a kirándulásos dolgot, ahogy csináltuk, mégis jól sült el.
(Zárójelben jegyzem meg, hogy az volt a probléma, hogy nem azt mondtuk, hogy az szm ennyi és ennyi pénzt szán erre a kirándulásra, vagy hogy ide fizetjük az utatokat és a belépőt, hanem megkérdeztük a ballagó gyerekek szüleit, hogy hova menjünk. Ezzel pedig az volt a baj, hogy voltak ötletek, és mivel tudták, hogy van pénz, költötték is volna bőven. Ez pedig nekem szúrta a csőröm, mert nem vettek annyira arányosan részt a pénzszerzésben, mint amennyire költötték volna. Vagyis a nagyobb része. Hisz a farsangon, bálon, adventi készülődésben nem csak nagycsoportos anyukák voltak, vagy inkább ők voltak kevesebben ... szóval az tuti, hogy most jól megjegyeztem, hogy a következő években így nem! mivel én maradok szm tag.
Persze nem lett ebből nagyobb gond, mert most tényleg volt pénzünk, pedig év közben is voltak olyan kiadások, amik pluszba lettek a gyerekeknek. Pl. Mikulás csomag mellett kis húsvéti ajándék, vagy gyereknapra csoki mellé buborékfújó és labda minden gyereknek. De a bezsebelt pénzt el kell költeni, nem otthon vagyunk, hogy gyűjtögessünk ... ez az, amit nekem még szokni kell :) - hiába, túl spórolós vagyok.
Budapestre készültünk az eredeti tervek szerint az állatkertbe és az Elevenparkba.
Viszont változott a terv még indulás előtt, mert 35-38 fokot jósoltak a kirándulás napjára, ami gyerekekkel az állatkertbe nem lett volna túl szerencsés, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy az állatkert helyett a Tropikáriumba megyünk. Ennek Máté nagyon örült, hisz én már szemeztem vele a tavalyi pesti kiruccanásunkkor, akkor nem mentünk. Most viszont teljesen bezsongott, meg kellett néznünk a Tropikárium honlapját, még este is csak azt hajtogatta, hogy ő olyan izgatott, hogy nem tud aludni. Mert ott cápa is van, meg rája, meg ....
Nagy izgalommal mentünk korán reggel az ovi felé (Máté, Sami, én), és ez az állapot végig megmaradt.
A Tropikárium teljesen lenyűgözte őket: a sok-sok hal, a környezet, a feladatok, a telefonos tájékoztató. Igaz, hogy családi kiránduláskor még jobban és alaposabban be lehet járni, több mindent meg lehet tudni, ki lehet próbálni, de így is nagyon jó volt. De tudjuk, milyen a gyerekcsapat: csak mennek, mennek, mindig az újabb felé :)
A buszhoz igyekezvén annyira nem siethettünk, hogy egy mozgólépcsőzés bele ne fért volna ...hiába, falusiak vagyunk.
Nagy lelkesedéssel mentünk tovább, a másik várva várt helyszín, az Elevenperk felé.
mi már voltunk ott tavaly, és Máténak sikerült megfertőznie a többi gyereket is. Vagy ha nem, a belépő után megfertőződtek saját maguktól.
Meleg volt kint, és mivel tetőtérben van, hatalmas tetőtéri ablakokkal, így meleg volt bent is.
Egy idő után az anyukák már panaszkodtak, hogy hú, ezt nem lehet kibírni ... de kibírtuk. A gyerekek pedig nem panaszkodtak akkor sem, amikor csurom vizes hajjal szaladgáltak, ugráltak. Vagy amikor paprikapirosan leültek szusszanni egy kicsit, vagy pihentek, amikor ettek.
Nem nagyon álltak meg (amit én tudtam, hogy így fog lenni), és még így sem volt mindenki minden játszóhelyen, sőt állítom, egy gyerek sem volt, aki mindenhol volt.
És nem csak a gyerekek játszottak és érezték jól magukat, hanem a vállalkozó kedvű, még mindig gyerek anyukák, vagy épp az óvó néni.
Aki pedig nem volt vállalkozó kedvű, azért érezte jól magát, mert mosolygós, nevető, boldog gyerekek között nem lehet máshogy :)
És egy kicsit Mátéról. Na meg Samuról.
Samci egész nap olyan lelkes volt, mindent nézett, csodált csöndesen, szófogadóan. Elevenparkba pedig ő is nagyon feltalálta magát. De mivel ő alszik napközben, és akkor nem tudott, a végére már nyűgösebb lett. A problémát pedig az okozta először, hogy egy nagy triciklit szeretett volna, de csak kicsi volt szabad. Aztán idővel találtunk nagyobbat is. Akkor pedig azért nyekegett, mert neki pótkocsi kell rá. Viszont az egész épületben csak egy pótkocsi volt. De aztán idővel azt is megszerezte. Teljes volt a boldogság, és a holtpontos is átesett addigra.
Máté a kis barátjával volt szinte végig. Vele ágyúzott, vele krokodilozott, együtt mentek fel a mászófalra és együtt indultak neki a magas kötélpályának is. Mert ők nem félnek, kipróbálják.
A mászófalon nem jutottak sokáig, mert csúszott a zoknijuk és a kezük is nyirkos volt, nem tudtak rendesen kapaszkodni. De megpróbálták!
Nagy lelkesedéssel indultak neki a kötélpályának is. Magasan volt, nem értem fel én sem, tehát segíteni sem tudtam nagyon nekik, de szerencsére a srác nagyon segítőkész volt.
Épp ütötték egyébként a 130 cm-es határt. A biztosítókötél pedig olyan volt, hogy a pálya elején rácsatlakoztatják, és onnan lejönni csak úgy lehet, ha végigmegy, vagy ha visszamegy az elejére. Akkor viszont vissza kell menni mindenkinek, aki utána van.
Mátéval nem volt gond, viszont az első akadály előtt Kristóf bepánikolt. Nem akart, nem mert menni. Segített neki a srác - megfogta az igencsak imbolygó deszkákat. Aztán a második állomásnál is segítséget vett igénybe, én pedig annyira szurkoltam neki és biztattam, hogy Máté első akadályáról le is maradtam.
Sok segítséggel befejezte Kristóf a pályát, utána pedig Máté is. neki kevesebb segítség kellett. Nem gondoltam volna. Büszke voltam rá!.
Aztán egy kis játszás után azt láttam, hogy a legények megint fent vannak a kötélpályán! Minő meglepetés! Ekkor már Kristóf is bátrabb volt, sehol nem állt meg sírni, és jóval kevesebb segítség kellett már neki.
Ügyesek voltak nagyon!
Gondoltam, majd a hazafelé úton Sami biztosan elalszik, hiszen hozzá van szokva a délutáni alváshoz. Igazam is lett, meg nem is. Mert nagyon hamar elaludt, de annyira lógott a kis feje, hogy megigazítottam kb. 10-15 perc után. Erre viszont felébredt, de úgy, mintha 2 órát aludt volna. Utána csak nézelődött. De Samin kívül más kisgyerek is fáradt el annyira, hogy kidőljön - elfáradtak. De megérte, mert tényleg nagyon jól érezte magát mindenki.
Fél 7 után értünk haza, de még egy fagyira meghívtak minket a kisbarát szülei, mert nem tudtak jönni évzáró miatt, de mondtam nekik, hogy nyugodtan jöjjön el a Kristóf, hisz az ilyen közös élmények még erősebbé fűzik a barátságokat, a közösséget. Amúgy sem jött mindenkivel szülő, és semmi gond nem szokott és nem is volt velük.
Egy csomó képet csináltam, itt meg lehet őket nézni :)
Mivel sokat dolgoztunk idén, így jó sok pénzünk lett (mármint az Szm-nek), így nem kellett azon aggódni, hogy elég lesz-e a pénzünk, vagy menjünk kirándulni, de ne messzire.
Bátran választhattunk, hogy hova és hogyan szeretnénk. Bár később az szm-elnökkel (szintén ballagó volt a lánya) arra jutottunk, hogy nem egészen úgy kellett volna csinálnunk ezt a kirándulásos dolgot, ahogy csináltuk, mégis jól sült el.
(Zárójelben jegyzem meg, hogy az volt a probléma, hogy nem azt mondtuk, hogy az szm ennyi és ennyi pénzt szán erre a kirándulásra, vagy hogy ide fizetjük az utatokat és a belépőt, hanem megkérdeztük a ballagó gyerekek szüleit, hogy hova menjünk. Ezzel pedig az volt a baj, hogy voltak ötletek, és mivel tudták, hogy van pénz, költötték is volna bőven. Ez pedig nekem szúrta a csőröm, mert nem vettek annyira arányosan részt a pénzszerzésben, mint amennyire költötték volna. Vagyis a nagyobb része. Hisz a farsangon, bálon, adventi készülődésben nem csak nagycsoportos anyukák voltak, vagy inkább ők voltak kevesebben ... szóval az tuti, hogy most jól megjegyeztem, hogy a következő években így nem! mivel én maradok szm tag.
Persze nem lett ebből nagyobb gond, mert most tényleg volt pénzünk, pedig év közben is voltak olyan kiadások, amik pluszba lettek a gyerekeknek. Pl. Mikulás csomag mellett kis húsvéti ajándék, vagy gyereknapra csoki mellé buborékfújó és labda minden gyereknek. De a bezsebelt pénzt el kell költeni, nem otthon vagyunk, hogy gyűjtögessünk ... ez az, amit nekem még szokni kell :) - hiába, túl spórolós vagyok.
Budapestre készültünk az eredeti tervek szerint az állatkertbe és az Elevenparkba.
Viszont változott a terv még indulás előtt, mert 35-38 fokot jósoltak a kirándulás napjára, ami gyerekekkel az állatkertbe nem lett volna túl szerencsés, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy az állatkert helyett a Tropikáriumba megyünk. Ennek Máté nagyon örült, hisz én már szemeztem vele a tavalyi pesti kiruccanásunkkor, akkor nem mentünk. Most viszont teljesen bezsongott, meg kellett néznünk a Tropikárium honlapját, még este is csak azt hajtogatta, hogy ő olyan izgatott, hogy nem tud aludni. Mert ott cápa is van, meg rája, meg ....
Nagy izgalommal mentünk korán reggel az ovi felé (Máté, Sami, én), és ez az állapot végig megmaradt.
A Tropikárium teljesen lenyűgözte őket: a sok-sok hal, a környezet, a feladatok, a telefonos tájékoztató. Igaz, hogy családi kiránduláskor még jobban és alaposabban be lehet járni, több mindent meg lehet tudni, ki lehet próbálni, de így is nagyon jó volt. De tudjuk, milyen a gyerekcsapat: csak mennek, mennek, mindig az újabb felé :)
A buszhoz igyekezvén annyira nem siethettünk, hogy egy mozgólépcsőzés bele ne fért volna ...hiába, falusiak vagyunk.
Nagy lelkesedéssel mentünk tovább, a másik várva várt helyszín, az Elevenperk felé.
mi már voltunk ott tavaly, és Máténak sikerült megfertőznie a többi gyereket is. Vagy ha nem, a belépő után megfertőződtek saját maguktól.
Meleg volt kint, és mivel tetőtérben van, hatalmas tetőtéri ablakokkal, így meleg volt bent is.
Egy idő után az anyukák már panaszkodtak, hogy hú, ezt nem lehet kibírni ... de kibírtuk. A gyerekek pedig nem panaszkodtak akkor sem, amikor csurom vizes hajjal szaladgáltak, ugráltak. Vagy amikor paprikapirosan leültek szusszanni egy kicsit, vagy pihentek, amikor ettek.
Nem nagyon álltak meg (amit én tudtam, hogy így fog lenni), és még így sem volt mindenki minden játszóhelyen, sőt állítom, egy gyerek sem volt, aki mindenhol volt.
És nem csak a gyerekek játszottak és érezték jól magukat, hanem a vállalkozó kedvű, még mindig gyerek anyukák, vagy épp az óvó néni.
Aki pedig nem volt vállalkozó kedvű, azért érezte jól magát, mert mosolygós, nevető, boldog gyerekek között nem lehet máshogy :)
És egy kicsit Mátéról. Na meg Samuról.
Samci egész nap olyan lelkes volt, mindent nézett, csodált csöndesen, szófogadóan. Elevenparkba pedig ő is nagyon feltalálta magát. De mivel ő alszik napközben, és akkor nem tudott, a végére már nyűgösebb lett. A problémát pedig az okozta először, hogy egy nagy triciklit szeretett volna, de csak kicsi volt szabad. Aztán idővel találtunk nagyobbat is. Akkor pedig azért nyekegett, mert neki pótkocsi kell rá. Viszont az egész épületben csak egy pótkocsi volt. De aztán idővel azt is megszerezte. Teljes volt a boldogság, és a holtpontos is átesett addigra.
Máté a kis barátjával volt szinte végig. Vele ágyúzott, vele krokodilozott, együtt mentek fel a mászófalra és együtt indultak neki a magas kötélpályának is. Mert ők nem félnek, kipróbálják.
A mászófalon nem jutottak sokáig, mert csúszott a zoknijuk és a kezük is nyirkos volt, nem tudtak rendesen kapaszkodni. De megpróbálták!
Nagy lelkesedéssel indultak neki a kötélpályának is. Magasan volt, nem értem fel én sem, tehát segíteni sem tudtam nagyon nekik, de szerencsére a srác nagyon segítőkész volt.
Épp ütötték egyébként a 130 cm-es határt. A biztosítókötél pedig olyan volt, hogy a pálya elején rácsatlakoztatják, és onnan lejönni csak úgy lehet, ha végigmegy, vagy ha visszamegy az elejére. Akkor viszont vissza kell menni mindenkinek, aki utána van.
Mátéval nem volt gond, viszont az első akadály előtt Kristóf bepánikolt. Nem akart, nem mert menni. Segített neki a srác - megfogta az igencsak imbolygó deszkákat. Aztán a második állomásnál is segítséget vett igénybe, én pedig annyira szurkoltam neki és biztattam, hogy Máté első akadályáról le is maradtam.
Sok segítséggel befejezte Kristóf a pályát, utána pedig Máté is. neki kevesebb segítség kellett. Nem gondoltam volna. Büszke voltam rá!.
Aztán egy kis játszás után azt láttam, hogy a legények megint fent vannak a kötélpályán! Minő meglepetés! Ekkor már Kristóf is bátrabb volt, sehol nem állt meg sírni, és jóval kevesebb segítség kellett már neki.
Ügyesek voltak nagyon!
Gondoltam, majd a hazafelé úton Sami biztosan elalszik, hiszen hozzá van szokva a délutáni alváshoz. Igazam is lett, meg nem is. Mert nagyon hamar elaludt, de annyira lógott a kis feje, hogy megigazítottam kb. 10-15 perc után. Erre viszont felébredt, de úgy, mintha 2 órát aludt volna. Utána csak nézelődött. De Samin kívül más kisgyerek is fáradt el annyira, hogy kidőljön - elfáradtak. De megérte, mert tényleg nagyon jól érezte magát mindenki.
Fél 7 után értünk haza, de még egy fagyira meghívtak minket a kisbarát szülei, mert nem tudtak jönni évzáró miatt, de mondtam nekik, hogy nyugodtan jöjjön el a Kristóf, hisz az ilyen közös élmények még erősebbé fűzik a barátságokat, a közösséget. Amúgy sem jött mindenkivel szülő, és semmi gond nem szokott és nem is volt velük.
Egy csomó képet csináltam, itt meg lehet őket nézni :)
2013. július 3., szerda
Jutalomkirándulás
Még a tanév utolsó előtti hetében volt ez a kirándulás, amikor Budapestre látogattunk a jutalomkirándulást megérdemlő gyerekekkel.
Az iskola nyert egy nagy pályázaton, melynek az egyik része volt ez a kirándulás. Volt egy Kaposvári út is ugyanezen gyerekeknek előtte, ahol szintén meglátogattak két múzeumot.
Amikor elkezdte az igazgató-asszony szervezni ezt az utat, lelkesen jelentkeztem kísérőnek. Akkor még nem gondoltam, hogy ennyire későn érünk majd haza, és mi lesz a gyerekek altatásával. De erről majd később.
Nem indultunk korán, 8 óra után, és első utunk a Természettudományi Múzeumba vezetett.
Fél 11 körül értünk oda, és nem csak mi. Épp kifogtuk, mert várni kellett, pont akkor érkezett több csoport. Szerencsére nem órákról volt szó, és a gyerekek is egész jól bírták. És megérte.
Előtte nem voltam még ebben a múzeumban, de bevallom, több időt is simán el tudtam volna tölteni. Mert nem ugyanolyan végigjárni egy múzeumot családként, 3 gyerekkel, mint egy iskolás csapattal. Mert ők szabadabban voltak engedve, és túl gyorsan végigértek. Persze ők is végigjártak mindent, meg is nézték, csak nem annyira alaposan, ahogy én szerettem volna. És talán az is gyorsabb végigjárásra ösztönözte őket, hogy az ásványkiállítás részén voltunk először, ami annyira nem kötötte le őket, bár a világító kövek felfedezésekor jöttek, hogy menjünk gyorsan, mert azt látni kell :)
Noé bárkájában az én fiaim biztosan több időt eltöltöttek volna, mert ők nagy bogarászók, és ott sok-sok rovar, bogár, lepke volt kiállítva.
Aztán láttunk mindenféle kitömött állatot, jó sokat: madarakat, kis ragadozókat, halakat. Jó volt, mert a fiúknak meg tudtam mutatni a Tüskevárban olvasott állatokat (szárcsa, csuka).
Aztán láttunk egy mamutot is ősemberekkel, egy ősbarlangot is.
A múzeumlátogatás után ebédelni szerettünk volna, de a kinézett éttermet nem találtuk, másikba meg nem fértünk volna be, na meg a Parlamenthez is időpontunk volt, úgyhogy az ebédre megettük a szendvicseinket, és abban maradtunk, hogy majd hazafelé állunk meg valahol enni. (A kirándulásra kapott összegben az utazáson, belépőkön túl egy ebéd ára is szerepelt. És a kapott pénzt el kell költeni. Kötelező!)
A Parlament volt a következő állomásunk, ahová kicsit előbb érkeztünk. 3/4 3-ra volt időpontunk, és a jegyvétel után fél 3-ra ott is voltunk. Nem akartuk az utolsó pillanatra hagyni az érkezést, hiszen nem tudni, mennyien vannak a jegypénztárnál, és ha késünk, nem lehet csak úgy bemenni. Szóval vártunk ... és jó, hogy nem ültünk be előtte egy étterembe.
Valamikor, iskolás koromban egy pesti nyári táborozás alkalmával voltam már a Parlamentben, de nem is emlékeztem rá konkrétan, és abban az időben még nem volt mindenkinek telefonja, amivel fényképezni lehetett volna, vagy éppen fényképezőgép.
Most viszont vittem, fotóztam egy csomót. Nagyon tetszett. Szerencsénk volt, csak mi voltunk a csoportban, nem voltak mások, így a gyerekek is fegyelmezettebbek voltak. Nagy örömünkre a korona melletti őrségváltást is volt szerencsénk végignézni. Ami egyébként óránként történik.
Az utolsó állomásunk a Szépművészeti Múzeum volt. Ez volt az, ahol már fáradtak voltak a gyerekek, és amúgy is úgy gondolom, hogy nem nagyon köti le őket a művészet. Még az ókori görög edényeket, szobrokat, szarkofágokat úgy ahogy megnézték, aztán ahogy haladtunk felfelé, még jobban fogyott a lelkesedésük.
Pedig végig járhatták volna nyugodtabban, lassabban, jobban megnézve. Utánaolvasva fogy ki festette, kiről hallottak, vagy melyik kép tetszik nekik és miért az adott teremben.
Itt nem volt tárlatvezetőnk, pedig ha lett volna, nagyobb lett volna a fegyelem.Így csak végigszaladtak, és a kiállítás megnézése kimerült abban, hogy körülnézek és ránézek a képekre. De ugye tudjuk, hogy ez nem megnézés.
Sokkal több időt el tudtam volna személy szerint tölteni itt, de a gyerekek miatt (na meg azért, mert elég későn érkeztünk) elég kurtára sikeredett ez a múzeum-nézés.
A Hősök terén már jobban felélénkültek, tetszettek nekik a szobrok, az meg még jobban, hogy fel lehetett mászni a vezérekhez.
Hazafelé az Auchannál álltunk meg enni. Mindenki kedvére választhatott. Bőséges volt az adag, mindenki nagyon jóllakott, de mivel a pénzt el kellett költeni, még desszertet is kaptak, aminek nagy részét elcsomagoltattuk, mert nem bírták megenni.
Hazafelé, pedig felcsendült az ének, a vidámság. Mert akármilyen kirándulás akármilyen jól sikerül, a hazafelé vezető út mindig nagyon klassz :)
Képek itt
Az iskola nyert egy nagy pályázaton, melynek az egyik része volt ez a kirándulás. Volt egy Kaposvári út is ugyanezen gyerekeknek előtte, ahol szintén meglátogattak két múzeumot.
Amikor elkezdte az igazgató-asszony szervezni ezt az utat, lelkesen jelentkeztem kísérőnek. Akkor még nem gondoltam, hogy ennyire későn érünk majd haza, és mi lesz a gyerekek altatásával. De erről majd később.
Nem indultunk korán, 8 óra után, és első utunk a Természettudományi Múzeumba vezetett.
Fél 11 körül értünk oda, és nem csak mi. Épp kifogtuk, mert várni kellett, pont akkor érkezett több csoport. Szerencsére nem órákról volt szó, és a gyerekek is egész jól bírták. És megérte.
Előtte nem voltam még ebben a múzeumban, de bevallom, több időt is simán el tudtam volna tölteni. Mert nem ugyanolyan végigjárni egy múzeumot családként, 3 gyerekkel, mint egy iskolás csapattal. Mert ők szabadabban voltak engedve, és túl gyorsan végigértek. Persze ők is végigjártak mindent, meg is nézték, csak nem annyira alaposan, ahogy én szerettem volna. És talán az is gyorsabb végigjárásra ösztönözte őket, hogy az ásványkiállítás részén voltunk először, ami annyira nem kötötte le őket, bár a világító kövek felfedezésekor jöttek, hogy menjünk gyorsan, mert azt látni kell :)
Noé bárkájában az én fiaim biztosan több időt eltöltöttek volna, mert ők nagy bogarászók, és ott sok-sok rovar, bogár, lepke volt kiállítva.
Aztán láttunk mindenféle kitömött állatot, jó sokat: madarakat, kis ragadozókat, halakat. Jó volt, mert a fiúknak meg tudtam mutatni a Tüskevárban olvasott állatokat (szárcsa, csuka).
Aztán láttunk egy mamutot is ősemberekkel, egy ősbarlangot is.
A múzeumlátogatás után ebédelni szerettünk volna, de a kinézett éttermet nem találtuk, másikba meg nem fértünk volna be, na meg a Parlamenthez is időpontunk volt, úgyhogy az ebédre megettük a szendvicseinket, és abban maradtunk, hogy majd hazafelé állunk meg valahol enni. (A kirándulásra kapott összegben az utazáson, belépőkön túl egy ebéd ára is szerepelt. És a kapott pénzt el kell költeni. Kötelező!)
A Parlament volt a következő állomásunk, ahová kicsit előbb érkeztünk. 3/4 3-ra volt időpontunk, és a jegyvétel után fél 3-ra ott is voltunk. Nem akartuk az utolsó pillanatra hagyni az érkezést, hiszen nem tudni, mennyien vannak a jegypénztárnál, és ha késünk, nem lehet csak úgy bemenni. Szóval vártunk ... és jó, hogy nem ültünk be előtte egy étterembe.
Valamikor, iskolás koromban egy pesti nyári táborozás alkalmával voltam már a Parlamentben, de nem is emlékeztem rá konkrétan, és abban az időben még nem volt mindenkinek telefonja, amivel fényképezni lehetett volna, vagy éppen fényképezőgép.
Most viszont vittem, fotóztam egy csomót. Nagyon tetszett. Szerencsénk volt, csak mi voltunk a csoportban, nem voltak mások, így a gyerekek is fegyelmezettebbek voltak. Nagy örömünkre a korona melletti őrségváltást is volt szerencsénk végignézni. Ami egyébként óránként történik.
Az utolsó állomásunk a Szépművészeti Múzeum volt. Ez volt az, ahol már fáradtak voltak a gyerekek, és amúgy is úgy gondolom, hogy nem nagyon köti le őket a művészet. Még az ókori görög edényeket, szobrokat, szarkofágokat úgy ahogy megnézték, aztán ahogy haladtunk felfelé, még jobban fogyott a lelkesedésük.
Pedig végig járhatták volna nyugodtabban, lassabban, jobban megnézve. Utánaolvasva fogy ki festette, kiről hallottak, vagy melyik kép tetszik nekik és miért az adott teremben.
Itt nem volt tárlatvezetőnk, pedig ha lett volna, nagyobb lett volna a fegyelem.Így csak végigszaladtak, és a kiállítás megnézése kimerült abban, hogy körülnézek és ránézek a képekre. De ugye tudjuk, hogy ez nem megnézés.
Sokkal több időt el tudtam volna személy szerint tölteni itt, de a gyerekek miatt (na meg azért, mert elég későn érkeztünk) elég kurtára sikeredett ez a múzeum-nézés.
A Hősök terén már jobban felélénkültek, tetszettek nekik a szobrok, az meg még jobban, hogy fel lehetett mászni a vezérekhez.
Hazafelé az Auchannál álltunk meg enni. Mindenki kedvére választhatott. Bőséges volt az adag, mindenki nagyon jóllakott, de mivel a pénzt el kellett költeni, még desszertet is kaptak, aminek nagy részét elcsomagoltattuk, mert nem bírták megenni.
Hazafelé, pedig felcsendült az ének, a vidámság. Mert akármilyen kirándulás akármilyen jól sikerül, a hazafelé vezető út mindig nagyon klassz :)
Képek itt
2013. június 21., péntek
Kánikula
Alapban sem szeretem a kánikulát ... de ez van, ez a hét erről szól, aztán remélem, hogy a nyár további részében nem találkozunk vele.
Na nem a nyárral van bajom, szeretem, hisz rengeteg a programlehetőség, sok-sok Balcsi, kirándulás, nyaralás ...
De ezekhez bőven elég lenne nekem a 25-30 fok, nem pedig az olyan tikkasztó hőség, ami 35-37
fokkal jár együtt, és éjszaka sincs hűvösebb huszonpár fokoknál.
Akármennyire is szellőztetek éjszaka, hajnalban, nem megy a benti hőmérő higanyszála 25 fok alá, este pedig 27,5 fok volt bent. Persze tudom, ne panaszkodjak, milyen elviselhetetlen meleg lehet a panelházakban! és ez igaz is, de mégis ...
Az udvarunkban amúgy sincs fa, és megáll bent a levegő, tűzi a nap egész délután, még feljebb emelve a hőérzetünket. Ezért is van, hogy többet voltunk anyuéknál, mert náluk az udvar árnyékos, és bár ott is meleg van, mégis kellemesebb, mint a mi udvarunkon.
A kánikulának köszönhetően a héten előkerült a kis medence, Sami és Máté nagy örömére. Pepcsi azonban, bár örül neki, nem hajlandó belemenni, csak a kezével pancsikol. 11 és 15 óra között viszont nincsenek kint (vagy csak annyit, míg hazaérnek az oviból). Utána is bőven elég.
Ami a héten még elviselhetetlenebbé tette nekem ezt a hőséget az az, hogy nyári napköziztem 3 nap, reggel 1/2 8-16 óráig. Reggel mentünk le a gyerekekkel az udvarra, ott akkor még árnyák volt. Forgóztak, tollasoztunk, fociztak, bicikliztek és bicikliversenyt is rendeztünk. Aztán a tízórai után volt, hogy sétáltunk, vagy továbbra is az udvaron voltunk, amikor pedig már mindenhova sütött a nap, bementünk. Nem biztos, hogy ez volt a jó megoldás ... tegnap délelőtt már azt hittem, rosszul leszek ... odabent is meleg volt, de még csak a levegő sem tudott járni.
Ezért aztán úgy döntöttem, hogy ebéd után, bármilyen meleg is van, mégis az udvarra megyünk, mert ott van egy nagyobb fa, ami alatt árnyék van. Odavittünk a pingpong-asztalt, így forgózhattak (nagy kedvenc), és az árnyékban pihenhettek. Ez a döntés pedig nagyon jónak bizonyult, mert ugyan meleg volt, de a szél járt, így könnyebb volt elviselni a kánikulát. A gyerekek pedig nem panaszkodtak ... ha pedig mégis, bemehettek, kártyázhattak, festhettek az ablakokra.
Én gyerekeim sem panaszkodtak a nagy meleg miatt, Máté behúzódott a házba, Sami és Pepi pedig olyan piros volt, mint a paprika, de semmi pénzért be nem jöttek volna.
A kánikula két meglepetést is okozott.
Az egyik az volt, hogy tegnap, miközben a pavilont szedtük le a padlásról, Zsolti meghallotta, hogy megy a keringető szivattyú ... de hogyan???
A tartályban lévő víz felmelegedett 30 fok fölé, így a rendszer elkezdte keringetni ... de gáz! Na mindegy, kihúztam. Bár előbb tettem volna, mert pár hete anyu mondta, hogy ki kell húzni amikor nem fűtünk, mert beindulhat, de lehurrogtuk ... kár volt.
Na persze a radiátor ettől nem lett meleg :)
A másik meglepetés, ami nagy bosszúságot okozott tegnapelőtt, mikor hazaértem fáradtan, az az volt, hogy a sok munkával (meggyszedés, magozás, szűrögetés) elkészült meggyszörp megforrt a melegben. Nem volt előtte sem hűvösön (mert nincs), és mielőtt az üvegekbe töltöttem volna éreztem az orrommal, hogy mintha erjedne, de az íze finom volt, így beletöltögettem az üvegekbe és betettem a spájzba. Nem kellett volna ... nem az volt a legnagyobb baj, hogy megforrt, mert akkor kiöntöm és kész (de hogy forrhat meg, ha van benne tartósítószer?), hanem az, hogy az egyik üveg eldurrant, és minden, csurom meggyszörp lett. na ez a része nem hiányzott, de már túl vagyok rajta, csak bosszant, hogy mennyi energiát, munkát és cukrot pazaroltunk el hiába. Az első adag szörpöt pedig mind beraktam a hűtőbe ... biztos ami biztos alapon :)
Na nem a nyárral van bajom, szeretem, hisz rengeteg a programlehetőség, sok-sok Balcsi, kirándulás, nyaralás ...
De ezekhez bőven elég lenne nekem a 25-30 fok, nem pedig az olyan tikkasztó hőség, ami 35-37
fokkal jár együtt, és éjszaka sincs hűvösebb huszonpár fokoknál.
Akármennyire is szellőztetek éjszaka, hajnalban, nem megy a benti hőmérő higanyszála 25 fok alá, este pedig 27,5 fok volt bent. Persze tudom, ne panaszkodjak, milyen elviselhetetlen meleg lehet a panelházakban! és ez igaz is, de mégis ...
Az udvarunkban amúgy sincs fa, és megáll bent a levegő, tűzi a nap egész délután, még feljebb emelve a hőérzetünket. Ezért is van, hogy többet voltunk anyuéknál, mert náluk az udvar árnyékos, és bár ott is meleg van, mégis kellemesebb, mint a mi udvarunkon.
A kánikulának köszönhetően a héten előkerült a kis medence, Sami és Máté nagy örömére. Pepcsi azonban, bár örül neki, nem hajlandó belemenni, csak a kezével pancsikol. 11 és 15 óra között viszont nincsenek kint (vagy csak annyit, míg hazaérnek az oviból). Utána is bőven elég.
Ami a héten még elviselhetetlenebbé tette nekem ezt a hőséget az az, hogy nyári napköziztem 3 nap, reggel 1/2 8-16 óráig. Reggel mentünk le a gyerekekkel az udvarra, ott akkor még árnyák volt. Forgóztak, tollasoztunk, fociztak, bicikliztek és bicikliversenyt is rendeztünk. Aztán a tízórai után volt, hogy sétáltunk, vagy továbbra is az udvaron voltunk, amikor pedig már mindenhova sütött a nap, bementünk. Nem biztos, hogy ez volt a jó megoldás ... tegnap délelőtt már azt hittem, rosszul leszek ... odabent is meleg volt, de még csak a levegő sem tudott járni.
Ezért aztán úgy döntöttem, hogy ebéd után, bármilyen meleg is van, mégis az udvarra megyünk, mert ott van egy nagyobb fa, ami alatt árnyék van. Odavittünk a pingpong-asztalt, így forgózhattak (nagy kedvenc), és az árnyékban pihenhettek. Ez a döntés pedig nagyon jónak bizonyult, mert ugyan meleg volt, de a szél járt, így könnyebb volt elviselni a kánikulát. A gyerekek pedig nem panaszkodtak ... ha pedig mégis, bemehettek, kártyázhattak, festhettek az ablakokra.
Én gyerekeim sem panaszkodtak a nagy meleg miatt, Máté behúzódott a házba, Sami és Pepi pedig olyan piros volt, mint a paprika, de semmi pénzért be nem jöttek volna.
A kánikula két meglepetést is okozott.
Az egyik az volt, hogy tegnap, miközben a pavilont szedtük le a padlásról, Zsolti meghallotta, hogy megy a keringető szivattyú ... de hogyan???
A tartályban lévő víz felmelegedett 30 fok fölé, így a rendszer elkezdte keringetni ... de gáz! Na mindegy, kihúztam. Bár előbb tettem volna, mert pár hete anyu mondta, hogy ki kell húzni amikor nem fűtünk, mert beindulhat, de lehurrogtuk ... kár volt.
Na persze a radiátor ettől nem lett meleg :)
A másik meglepetés, ami nagy bosszúságot okozott tegnapelőtt, mikor hazaértem fáradtan, az az volt, hogy a sok munkával (meggyszedés, magozás, szűrögetés) elkészült meggyszörp megforrt a melegben. Nem volt előtte sem hűvösön (mert nincs), és mielőtt az üvegekbe töltöttem volna éreztem az orrommal, hogy mintha erjedne, de az íze finom volt, így beletöltögettem az üvegekbe és betettem a spájzba. Nem kellett volna ... nem az volt a legnagyobb baj, hogy megforrt, mert akkor kiöntöm és kész (de hogy forrhat meg, ha van benne tartósítószer?), hanem az, hogy az egyik üveg eldurrant, és minden, csurom meggyszörp lett. na ez a része nem hiányzott, de már túl vagyok rajta, csak bosszant, hogy mennyi energiát, munkát és cukrot pazaroltunk el hiába. Az első adag szörpöt pedig mind beraktam a hűtőbe ... biztos ami biztos alapon :)
2013. június 16., vasárnap
Búcsúzkodás, ballagás - a legelső
Az egész ballagási, búcsúzkodási mizéria hétfőn kezdődött, amikor az idei tanévben utoljára mentünk a logopédushoz. A szeptemberben kezdő 3 kislegényből már csak kettőt vittem, 2-3 hete kiderült, hogy a z egyik kisfiúnak nem kell mennie többször.
Aztán Erzsi néni vizsgára készült, és nem mentünk, így csak ez az egy alkalom maradt. Gondoltam, viszünk neki virágot, hisz utolsó alkalom, na meg pedagógusnap is most volt. Szereztem nagyon szép sárga nőszirmokat, a fiúk pedig a fele úton azon törték a fejüket, mit is mondjanak az Erzsi néninek, amikor átadják a virágot. Őszintén megmondom, Mátén meglepődtem, hisz ő olyan nehezen áll oda az ember elé szemtől szembe és mondja el a kis szavait (pl. óvó néninek a pedagógusnapi virág átadásakor), most pedig olyan lelkesen készült. A kis barátját ismerem, rajta nem csodálkoztam.
Amiket hallottam a kocsiban: köszönöm, hogy itt lehettem / köszönöm, hogy tanított / köszönöm, hogy tanulhattam / köszönöm, hogy játszhattam / köszönöm, hogy kivitt a játszószobába / köszönöm a matricákat /köszönöm, hogy segített.
Már a nagy készülődésben megmosolyogtam őket, olyan édesek voltak.
Aztán amikor odaértünk, várnunk kellett, ők pedig csendben, állva, a virágot a hátuk mögé rejtve várták az Erzsi nénit. Aki meglepődött, hogy látja a fiúkat, mert mindig el szoktak bújni, hogy megijeszthessék.
Mindkettő szépen elmondta neki a kitalált kis "köszönőbeszédét", én pedig úgy elérzékenyültem rajtuk, hogy teljesen könnybe lábadt a szemem. Megható volt: mert saját maguk találták ki és el is mondták, szépen, nyugodtan. Ha nekem mondja ezt egy tanítványom, nagyon örülök neki, de ennyire nem érzékenyülök el. Ez valahogy a saját gyerek miatt lehet, hogy eljutott Máté eddig, hogy így ki mer állni egy felnőtt elé, és el is mondja a kis érzelmeit.
Mert azt ne felejtsük el, hogy nagyon szerettek a logopédushoz járni, amikor elkezdtük, az volt a mérce, hogy hányat kell a következőig aludni. És bár az otthoni gyakorlás a kezdeti nagy lelkesedés után kissé csitult, az Erzsi nénihez menetelt mindig nagyon várták.
Nem csak az Erzsi nénitől búcsúztak a múlt héten, hanem szombaton az ovis ballagáson is túlestünk. 9-kor kezdődött az oviban. Mindannyian mentünk, mamákkal, dédivel együtt.
Énekeltek, verseltek a nagyok, virágot, tarisznyát kaptak, búcsúztak tőlük a kicsik, középsősök versekkel.
Ha nem ült volna Pepcsi az ölemben és nem tekergett volna, na meg Samci is nyugton maradt volna, a könnyem is kijött volna. 2-3 olyan alkalom volt, amikor majdnem kibuggyantak. Megható volt, és közhely, de egy korszak lezárult.
A ballagás után szépen odaadta minden óvónéninek és dadusnak a virágot, és a nagycsoportosok közös ajándéka (egy egyedi cserép óra, a 11 ballagó nevével) is az illetékesek kezébe került.
Megtörtént egy közös fényképezkedés is a család első ballagójával, majd mentünk haza. (Képek)
Máté egyébként nagyon várja az iskolát, és még közelebb leszünk egymáshoz, hisz hozzám, az én osztályomba fog járni. Mindenkinek új lesz: ő nagy iskolás lesz, és nekem is először lesznek kis elsőseim.
Aztán Erzsi néni vizsgára készült, és nem mentünk, így csak ez az egy alkalom maradt. Gondoltam, viszünk neki virágot, hisz utolsó alkalom, na meg pedagógusnap is most volt. Szereztem nagyon szép sárga nőszirmokat, a fiúk pedig a fele úton azon törték a fejüket, mit is mondjanak az Erzsi néninek, amikor átadják a virágot. Őszintén megmondom, Mátén meglepődtem, hisz ő olyan nehezen áll oda az ember elé szemtől szembe és mondja el a kis szavait (pl. óvó néninek a pedagógusnapi virág átadásakor), most pedig olyan lelkesen készült. A kis barátját ismerem, rajta nem csodálkoztam.
Amiket hallottam a kocsiban: köszönöm, hogy itt lehettem / köszönöm, hogy tanított / köszönöm, hogy tanulhattam / köszönöm, hogy játszhattam / köszönöm, hogy kivitt a játszószobába / köszönöm a matricákat /köszönöm, hogy segített.
Már a nagy készülődésben megmosolyogtam őket, olyan édesek voltak.
Aztán amikor odaértünk, várnunk kellett, ők pedig csendben, állva, a virágot a hátuk mögé rejtve várták az Erzsi nénit. Aki meglepődött, hogy látja a fiúkat, mert mindig el szoktak bújni, hogy megijeszthessék.
Mindkettő szépen elmondta neki a kitalált kis "köszönőbeszédét", én pedig úgy elérzékenyültem rajtuk, hogy teljesen könnybe lábadt a szemem. Megható volt: mert saját maguk találták ki és el is mondták, szépen, nyugodtan. Ha nekem mondja ezt egy tanítványom, nagyon örülök neki, de ennyire nem érzékenyülök el. Ez valahogy a saját gyerek miatt lehet, hogy eljutott Máté eddig, hogy így ki mer állni egy felnőtt elé, és el is mondja a kis érzelmeit.
Mert azt ne felejtsük el, hogy nagyon szerettek a logopédushoz járni, amikor elkezdtük, az volt a mérce, hogy hányat kell a következőig aludni. És bár az otthoni gyakorlás a kezdeti nagy lelkesedés után kissé csitult, az Erzsi nénihez menetelt mindig nagyon várták.
Nem csak az Erzsi nénitől búcsúztak a múlt héten, hanem szombaton az ovis ballagáson is túlestünk. 9-kor kezdődött az oviban. Mindannyian mentünk, mamákkal, dédivel együtt.
Énekeltek, verseltek a nagyok, virágot, tarisznyát kaptak, búcsúztak tőlük a kicsik, középsősök versekkel.
Ha nem ült volna Pepcsi az ölemben és nem tekergett volna, na meg Samci is nyugton maradt volna, a könnyem is kijött volna. 2-3 olyan alkalom volt, amikor majdnem kibuggyantak. Megható volt, és közhely, de egy korszak lezárult.
A ballagás után szépen odaadta minden óvónéninek és dadusnak a virágot, és a nagycsoportosok közös ajándéka (egy egyedi cserép óra, a 11 ballagó nevével) is az illetékesek kezébe került.
Megtörtént egy közös fényképezkedés is a család első ballagójával, majd mentünk haza. (Képek)
Máté egyébként nagyon várja az iskolát, és még közelebb leszünk egymáshoz, hisz hozzám, az én osztályomba fog járni. Mindenkinek új lesz: ő nagy iskolás lesz, és nekem is először lesznek kis elsőseim.
2013. június 14., péntek
Vége az évnek ...
Legalábbis a tanévnek ma van az utolsó napja.
Bevallom őszintén, nem bánom. De nemcsak én, a gyerekek sem. Elfáradtunk, és ez a gyerekek utóbbi havi magatartásán, szorgalmán nagyon meglátszik.
De most fejeztem be a bizonyítványok, törzslapok megírását, úgyhogy csak pecsétre és igazgatói aláírásra várnak, és mehetnek a kis gazdáik kezébe vasárnap.
Persze a mai nap puccba kell vágni az osztálytermet, hogy kellő tisztelettel és tisztasággal, díszítéssel várjuk a ballagó nyolcadikosokat, de sebaj, örömmel tesszük.
Előtte azonban még nézünk egy kis Tüskevárat, ami a fiúk kötelező olvasmánya volt. Szerdán már nézték, nagyon tetszett nekik, de nemhiába olyan hosszú a könyv, a film sem rövidebb. Még ma sem tudjuk befejezni, de úgyse csinálnánk semmi érdemlegeset, így mégis hasznosan töltjük el az utolsó napot.
Elkészültem a gyerekeknek szánt kisfilmmel is (2-szer a legvégén elszállt, de megvan!), épp lemezre írom mindenkinek, és a bizonyítványosztás előtt lejátszom majd nekik. Remélem, örülni fognak! Az alsós éveikben készült képekből csináltam (főleg negyedikes, mert nekem van egy jó csomó képem), Ákos: Ilyenek voltunk és a Legyetek jók, ha tudtok! című számokra.
Belinkelem majd ide is, de előbb hadd lássák az érintettek :)
Bevallom őszintén, nem bánom. De nemcsak én, a gyerekek sem. Elfáradtunk, és ez a gyerekek utóbbi havi magatartásán, szorgalmán nagyon meglátszik.
De most fejeztem be a bizonyítványok, törzslapok megírását, úgyhogy csak pecsétre és igazgatói aláírásra várnak, és mehetnek a kis gazdáik kezébe vasárnap.
Persze a mai nap puccba kell vágni az osztálytermet, hogy kellő tisztelettel és tisztasággal, díszítéssel várjuk a ballagó nyolcadikosokat, de sebaj, örömmel tesszük.
Előtte azonban még nézünk egy kis Tüskevárat, ami a fiúk kötelező olvasmánya volt. Szerdán már nézték, nagyon tetszett nekik, de nemhiába olyan hosszú a könyv, a film sem rövidebb. Még ma sem tudjuk befejezni, de úgyse csinálnánk semmi érdemlegeset, így mégis hasznosan töltjük el az utolsó napot.
Elkészültem a gyerekeknek szánt kisfilmmel is (2-szer a legvégén elszállt, de megvan!), épp lemezre írom mindenkinek, és a bizonyítványosztás előtt lejátszom majd nekik. Remélem, örülni fognak! Az alsós éveikben készült képekből csináltam (főleg negyedikes, mert nekem van egy jó csomó képem), Ákos: Ilyenek voltunk és a Legyetek jók, ha tudtok! című számokra.
Belinkelem majd ide is, de előbb hadd lássák az érintettek :)
2013. június 10., hétfő
Ovis gyereknap
Az oviban máj. 30-án, csütörtökön szervezte a szülői munkaközösség a gyereknapot.
Én is már reggel maradtam Petivel, amikor a gyerekeket vittük: macifejeket fűztünk, fényképeztem, mert a csillámtetkók már folyamatosan készültek.
Pepi is szaladgált, labdázott, karikázott, sőt neki is lett 2 kis csillag csillámtetkója. Samunak is 5 különböző színű. Máté nem kért. Ő volt az egész oviban az egyetlen, aki kimaradt.
Tízórai után megérkezett a lufihajtogató bohóc, aki egy félórás táncos műsorral szórakoztatta a gyerekeket. Ők pedig többnyire partnerek voltak a táncban. Máté annyira nem, de az Add tovább! játék neki is nagyon tetszett. Pepcsi pedig csendesen, a sarokban ismerkedett az ovis játékokkal és egy leendő ovis kispajtással, aki vele egykorú.
A műsor után folytatódott a tetkókészítés, ittak, csipegettek a gyerekek, és nagy lelkesen sorba álltak, mert a bohóc mindannyiuknak hajtogatott egy választott figurát. Nagyon ügyes volt, megmondom őszintén, nagyon sokminden közül választhattak (nem csak a szokásosak voltak: pl. szívecske 2 madárral, csuklóra rakható virág, katica), és pikk-pakk elkészült vele. Persze a legnagyobb sikere a fiúk körében a kardnak volt.
Máté volt a legutolsó, és nagyon csodálom, amiért végigvárta a sorát, hisz kb. 30-35-en voltak előtte. Amikor kb. 10 gyerek volt, nagyság szerint lettek sorba állítva, így került a végére. De kivárta a sorát!
A tornateremben rendeztünk egy kis macis-chipsevő-versenyt. Ami ugyan nem sikerült túl szervezettre, de a lelkesedés nem hiányzott. Úgyhogy ha nem is halál komoly verseny, de jó móka lett belőle.
Ebédig tartott a móka.
Hazainduláskor pedig minden gyerkőc kapott egy tábla csokit, egy buborékfújót és egy gumilabdát. Nagy sikere volt.
Műsor közben a polgármester-asszony is megjelent, ő is hozott játékot a gyerekeknek, 2 nagy dömpert és 2 kinti kismotort. Tudjuk, hogy az önkormányzatok anyagi helyzete nem túl rózsás, így örülünk mindennek, amit kapunk tőlük. A kis csomagot pedig a szülői munkaközösség finanszírozta meg a gyerekeknek.
Képek is készültek. Megnézhetők itt.
Én is már reggel maradtam Petivel, amikor a gyerekeket vittük: macifejeket fűztünk, fényképeztem, mert a csillámtetkók már folyamatosan készültek.
Pepi is szaladgált, labdázott, karikázott, sőt neki is lett 2 kis csillag csillámtetkója. Samunak is 5 különböző színű. Máté nem kért. Ő volt az egész oviban az egyetlen, aki kimaradt.
Tízórai után megérkezett a lufihajtogató bohóc, aki egy félórás táncos műsorral szórakoztatta a gyerekeket. Ők pedig többnyire partnerek voltak a táncban. Máté annyira nem, de az Add tovább! játék neki is nagyon tetszett. Pepcsi pedig csendesen, a sarokban ismerkedett az ovis játékokkal és egy leendő ovis kispajtással, aki vele egykorú.
A műsor után folytatódott a tetkókészítés, ittak, csipegettek a gyerekek, és nagy lelkesen sorba álltak, mert a bohóc mindannyiuknak hajtogatott egy választott figurát. Nagyon ügyes volt, megmondom őszintén, nagyon sokminden közül választhattak (nem csak a szokásosak voltak: pl. szívecske 2 madárral, csuklóra rakható virág, katica), és pikk-pakk elkészült vele. Persze a legnagyobb sikere a fiúk körében a kardnak volt.
Máté volt a legutolsó, és nagyon csodálom, amiért végigvárta a sorát, hisz kb. 30-35-en voltak előtte. Amikor kb. 10 gyerek volt, nagyság szerint lettek sorba állítva, így került a végére. De kivárta a sorát!
A tornateremben rendeztünk egy kis macis-chipsevő-versenyt. Ami ugyan nem sikerült túl szervezettre, de a lelkesedés nem hiányzott. Úgyhogy ha nem is halál komoly verseny, de jó móka lett belőle.
Ebédig tartott a móka.
Hazainduláskor pedig minden gyerkőc kapott egy tábla csokit, egy buborékfújót és egy gumilabdát. Nagy sikere volt.
Műsor közben a polgármester-asszony is megjelent, ő is hozott játékot a gyerekeknek, 2 nagy dömpert és 2 kinti kismotort. Tudjuk, hogy az önkormányzatok anyagi helyzete nem túl rózsás, így örülünk mindennek, amit kapunk tőlük. A kis csomagot pedig a szülői munkaközösség finanszírozta meg a gyerekeknek.
Képek is készültek. Megnézhetők itt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)